gimnopédiák

xv.

Közeledett április vége, nyakukon volt a hónap utolsó hete, ami pedig (az év közelgő vége mellett) egyet jelentett: közeledett Vazul születésnapja.

Balczó magában komolyan elgondolkodott, vajon megtartják-e egyáltalán, most, hogy úgy tűnt, Simi kivételével, a csapatból már egyikük sem akart igazán Vazul közelében lenni, mintha mind őt hibáztatták volna azért, hogy el kell mennie. Balczó tudta, hogy ő igen—még úgy is, hogy valahol a szíve mélyén titkon megértette, hogy igazából nem tehet róla.

De persze lehetetlenség volt, hogy Wenckheim Vazul szülinapja ne legyen megtartva—az Akadémia egyik legnagyobb bulija volt, minden évben szinte már egy héttel előtte készültek rá a tanulók. Mindig ugyanúgy ment: a Wenckheim-család kibérelte nekik az Akvárium valamelyik helységét, vagy az egész helyet, a Szűzmáriák pedig elrendezték a maradékot; kihirdették az iskolában, gondoskodtak kajáról, piáról, meg élő zenekarról, ha kellett—és persze mindezt Wenckheim-pénzből intézték. Balczó ezért is gondolta először, hogy talán idén már ez is elmarad, mert hogy ő aztán nem intézkedett semmiről, és a többiektől sem hallott semmit a dologgal kapcsolatban.

De egy-két nappal az ominózus esemény előtt, Vér elkapta Balczót két óra között, és félrehúzta egy szóra.

– Minden el van intézve – mondta. Szeme csillogott, és mostanában valahogy mindig boldogabbnak tűnt, mint valaha; Balczó pedig igyekezte elnyomni magában a szívébe maró irigységet, hogy bezzeg vele és a csapatával soha nem volt olyan jó Radvány Olivérnek, mint egy göndör fiúval. – Előtte hétvégén lesz, szombat éjjel. Hétfőn csak nem csinálhatjuk, nem igaz?

– Most miről is beszélsz? – kérdezte Balczó, és durván elhallgattatta magában a hangot, ami tudatta vele, hogy rohadtul gyerekesen viselkedik.

De Vér nem kommentálta, úgy válaszolt, mint aki elhiszi, hogy a kapitány valóban nem tudja, miről van szó.

– Vazul bulija – mondta. – Az év partija. Gondolom, azért eljössz? – kérdezte, és óvatosan fürkészte a másikat, Balczó pedig csak vállat vont, de a gesztus inkább azt jelentette, "ja, gondolom", mintsem "még nem tudom." Mert hát nyilván ott lesz. – Tudom, hogy a csávó ránk dobott egy kisebb betontömböt, de szerintem tartozunk neki egy utolsó bulival...

Balczó a szavába vágott.

– Nyugi, elmegyek – förmedt rá. – Mehetek órára?

Választ sem várva, durván ment el Vér mellett, közben megtaszítva a vállát. Tarkóján érezte Vér néma pillantását.

Ezekben a napokban elmaradtak a kosáredzések is. Balczó sokat törte a fejét, mi legyen a csapat sorsa. Eddig úgy volt, hogy úgyis mind maradnak együtt, mennek tovább egyetemre, hát megmaradnak a Szűzmáriák is, és ők lesznek az Akadémia egyetemi csapata is. Most pedig, hogy Vazul el készült hagyni őket, valahogy lehetetlenségnek tűnt, hogy folytassák a dolgot, Balczó szinte nevetségesnek találta még csak a gondolatot is. 

De mégis mit csinálna ő élete értelme nélkül? Mi mást tehetne, kosárlabdázáson kívül?

Lassan, ráérősen öltözött át tesi után, egy újabb elmaradott edzés helyett, közben reménykedett, hogy mindenki eltakarodik, mire ő is végez. Kívánsága nagyrészt teljesült, és az évfolyam elvonult, mire ő is kijött a zuhanyzókból és frissen, illatosan elhagyta az öltözőket. Kiment a parkolóba, mert tudta, hogy nem várták meg, valószínűleg inkább mindenki talált magának programot, hogy külön utakon kerüljön haza, és ne kelljen Vazulra támaszkodniuk. Valószínűleg csak Simi szállt továbbra is hűségesen a Thunderbirdbe, Vazul mellé, és maradt a fiúval mindig.