gimnopédiák

iii.

Bonaventura Vetter von der Lilie állt az ablakban és bámult ki az esőre. Az üvegen az esőcseppek nem is versenyeztek, hanem egymáson taposva bucskáztak keresztül a másikon. Lent, az udvaron néhány diák rohant keresztül, igyekezve minél hamarabb beérni az épületbe. A város felett fekete felhők gyülekeztek, az eső egyre hevesebben zuhogott, valahol a távolban felmordult az ég.

- Szép kis áprilisi délután - jegyezte meg Venti mellett Rina. - Egy szelíd apokalipszis. - Sóhajtott, elfordult az ablaktól és a radiátornak dőlt. - És nekem még el kell jutnom a boksz órámra.

Az udvarról hamarosan mindenki eltűnt, az előbb még tornázó diákoktól hemzsegő focipálya egy szempillantás alatt kiürült, ahogy a vihar lecsapott. Venti is elfordult a sötét, borús délutántól. Valahonnan, az egyre üresebb iskolában, zongoraszó hallatszott.

- Itt, a suliban is biztos vannak bokszzsákok, itt is tudsz gyakorolni - mondta Venti.

Rina felvont szemöldökkel nézett rá. Szeme körül a monokli épp hogy kezdett gyógyulni, és most megint arra készült, hogy bokszoljon és verekedjen valakivel.

- És az edzőmet meg iderendelem? Vagy mi? - kérdezte, Venti pedig vállat vont, de Rina igazából nem várt választ. - Biztos azt gondolod, ezek az órák annyiból állnak, hogy ütök valami zsákot egy óráig, és annyi.

Venti hallgatta a zongora játékot, próbált rájönni, melyik mű lehet az.

- Nem gondolom azt - felelte Rinának. - Ha csak ennyi lenne, nem jelennél meg az iskolában mindig szétverve, nem igaz?

Rina vidáman elvigyorodott, hátravetette sűrű, barna hajzuhatagát.

- Igaz.

Két éve azért kezdett el bokszolni, mert Orosba belekötöttek, mert őt és Ventit elverték. Azóta, a két év alatt pedig valahogy beleszeretett a dologba, és már csinálta csak azért is. Azt mondta, segít levezetni a feszültséget. Kemény csaj lett, és annak ellenére, hogy mindig kék-zöld foltokkal járt-kelt, felrepedt szájjal és bedagadt szemmel, a kosztümjeitől nem vált meg, a haját továbbra is szép, bonyolult frizurákba rendezve hordta. Még mindig egy előkelő, gazdag Festecsics volt, és Venti unokatestvére.

- Na mindegy - mondta, és felállt. - Elindulok.

Venti is felállt.

- Eldoblak - ajánlkozott. - Nekem is haza kéne mennem, szeretnék festeni.

De Rina csak legyintett. Elindultak a folyosón, a lépcsők felé.

- Hagyd csak - mondta. - Vidd el Orost, ha végzett. Nekem van fuvarom.

- Ó, igen?

- Vagyis lesz, ha szerzek - javította ki magát könnyedén Rina. - Csak meg kell találnom Horovitzot.

Venti horkantott.

- Most komolyan? - fintorgott. Elérték a lépcső tetejét, megálltak a legfelső lépcsőfokon. - Horovitz Máté? A focicsapat kapitánya?

- Most mi van? - meredt rá Rina felháborodottan. - Full normális!

Venti a száját húzta, de nem vitatkozott.

- Tőlem...

Rina meglegyintette.

- Inkább menj, keresd meg a csecsemőt - szólt vissza, ahogy elindult lefelé a lépcsőn, Venti pedig állva maradt a tetején. - És vedd rá, hogy tanuljon meg valami mást is Satie-n kívül!

Hát, persze, Satie, ez az, biccentett Venti, végre emlékezve.

Megkereste a termet, ahonnan a zongoraszó jött, és az ajtót résnyire nyitva, halkan becsusszant a nyíláson. A terem itt állt, a gimnázium régi épületszárnyában, ahol a festő terem is, csak az két emelettel feljebb. A hangterem tele volt hangszerekkel, de csak az egyik volt használatban: az öreg, fekete versenyzongora, ami hátul állt, a terem közepén, a bejáratnak háttal.