The wolf curse - Kárhozat Lelkek Sorozat I.

Kezdet

Köszönet a segítségért makmo57- nek

Torontóban az idei nyár forróbb volt, mint az elmúlt három évben eddig.
A dolgot nehezítették még a folyamatos esőzések és zivatarok. A felgyülemlett párától olyan nehéz volt a levegő, hogy még egy egészséges ember is asztma rohamot kapott volna, kisebb túlzással.
A Torontói Egyetem kollégiumi szobái is pontosan ilyenek voltak. Mintha az embert egy kemencébe zárták volna. Ha a szobában nem volt klíma, az ott élő diák kénytelen volt elviselni a forróságot, vagy ideje nagy részét a központi társalgóban tölteni, ahol napestig ment a légkondicionáló.
A második emeleti 204 –es szobában Thomas Blackwood feszülten ült székén és az üres papírt méregette az íróasztalán, azon törve a fejét, hogy mit is írjon arra a francos papírra. Eközben próbált nem a nyitva hagyott ajtó előtt, boldogan kiabáló évfolyamtársakkal törődni.
Kedves, Brett!
Túl hivalkodó.
Hé, szobatárs!
Nem túl eredeti.
Brett! Képzeld, lycan vagyok és bocs, hogy eddig nem mondtam erről semmit, de ha megtudtad volna, valószínű rám hívod a létező összes pszichológust és talán még pár ördögűzőt is.
Ezt talán még sem olyan jó ötlet leírni, mint azt gondolta. Átsatírozta a szöveget, amit eddig lekörmölt, majd összegyűrte a papírt és kidobta azt, az asztal melletti szemetes kukába.
Végül fogta a tollat elővett egy új papírt és csak ennyit írt.

„El kell utaznom. Valószínű, hogy nem jövök vissza. Jó barátom voltál és köszönök mindent, amit értem tettél."

Fogta a kis papírt beletette az előre oda készített borítékba majd egy nagy sóhaj után felvette a sporttáskát, amit előzőleg a szék mellé rakott le. Nem fért el benne mindene, de nem érdekelte. Amire feltétlen szüksége van az benne volt, a többit meg majd intézi az apja.
– Hé, Thomas! – Brett vigyorgó arca jelent meg a nyitott ajtóban. – Mit álldogálsz itt? Túl vagyunk rajta. Gyere, bulizzunk!
Tom ledermedve figyelte a srácot, aki a legjobb barátja volt már három éve. Brett belépett az ajtón, szőke haja szerteszét állt. Markáns arcára most értetlen kifejezés ült ki, mikor a kezében tartott táskára nézett.
– Készülsz valahová? – hangjában érezni lehetett a riadtságot.
– Hát, tudod...
Tom nem akart, vagyis inkább nem tudott a másik szemébe nézni. Már az a tény is elég volt, hogy szégyellje magát, hogy köszönés nélkül akart távozni. Az pedig, hogy még le is bukott, az még megalázóbb.
– Most értek véget a vizsgák. Buliznunk kéne, erre te meg inkább csöndben lelépsz? – mutatott vádlón a táskára. Úgy látszott túltette magát a kezdeti sokkon. Most a harag vette át felette az irányítást. A Thomas felé áradó erős menta szag volt rá a bizonyíték.
– Figyelj, Brett! Otthon történt egy kis gond. Muszáj hazamennem. – Próbált szobatársa lelkére beszélni, de az csak nem engedett.
– Ne hazudj nekem! Emlékszem miket meséltél az otthoniakról. Te, aki azért jöttél ide, hogy szabadulj az ősöktől, most azt mondod, hogy egy családi helyzet miatt, csapot, papot itt hagysz? Azt hittem orvos akarsz lenni, haver – nézett rá azokkal a hatalmas világoszöld szemeivel. Tom mindig is különlegesnek vélte ezt a színt.
Egy mély sóhajtás után letette maga mellé táskáját, majd lépett egyet Brett felé. Az pedig ezzel megegyezőn hátrált előle.
– Brett! Ne csináld ezt, hallod? Te vagy a legjobb barátom.
– Ja, mégis simán itt hagytál volna egy szó nélkül. Kösz szépen, Tom – mordult rá barátjára, aki csak lehajtott fejjel megállt előtte és várta az elkerülhetetlent.
– Írtam egy búcsúlevelet – mondta, Brett elhúzta a száját.
– Aha, és mit kezdjek vele? Téged ismerve, nem írhattál max csak annyit, hogy „Leléptem, majd jövök."
Tom ebbe nem tudott belekötni. Igaza volt az előtte álló fiúnak. Sohasem volt olyan, aki ódákat zenget az érzelmeiről, inkább a tettek embere volt.
Brett eközben megfordult és magukra zárta az ajtót. Tom magában hálás volt érte. Nem hiányzott, hogy erről pletykáljon az egész koli.
Hallotta a zár kattanását. Minden ideg megfeszült benne, amikor Brett visszafordult felé.
– Miért mész el? Mond el az igazat – követelte a fiú.
Tom érezte ahogy gerincén végigfut az ismerős bizsergés. Mindig is rosszul viselte, ha dirigálni próbáltak neki. A lycan énje pedig még ennyire sem tűrte mindezt.
– Nem lehet, sajnálom – keményítette meg hangját, most Bretten volt a sor, hogy közelebb merészkedjen hozzá.
– Miért? – csuklott el barátja hangja. – Miért ugrasz, ha hívnak?
– Ez bonyolult ...
Hogyan mondhatná el neki az igazat? Hiszen ő csak egy ember, míg Tom... nem az.
– Hát magyarázd el. Nem vagyok annyira hülye, hogy ne értsem meg. Tudod én is az orvosira járok, mint te – próbálta elviccelni, de Tom nem engedett a humornak. Nem most volt itt az ideje.
Lehajolt táskájáért és felvette, feltett szándéka volt elhagyni a szobát. Mikor Brett elé ért, az nem állt félre előle. Nagyjából egy magasak voltak, mindketten ütötték a 190 centit, de most barátja mégis eltörpülni látszott előtte.
Tom jégkék tekintetét, Brett feszült arcára vezette.
– Állj félre!
– Nem – jelentette ki a szőke fiú mire Tom ösztönei egy pillanatra felülkerekedtek rajta. Érezte, ahogy ujjai végéből éles karmok törnek elő.
– Brett!
– Nem engedem, hogy elmenj.
– Miért csinálod ezt? – nézett mélyen barátja szemébe.
– Mert... – kezdett bele, de a hangja ismételten cserbenhagyta.
Tomnak nagyon furcsa volt ez az egész. Rendben, hogy barátok voltak, de létezik telefon és internet is a világon. Csak egy gomb lenyomása kell hozzá, hogy elérje őt. Mély lélegzettet vett, hogy lenyugtassa feszült idegeit, majd visszahúzta éles karmait, amit eddig a háta mögött rejtett el.
Melyről jövő sóhaj tört fel mellkasából.
– Figyelj! – túrt bele sötét hajába. – Létezik internetet a világon. Bármikor hívhatsz vagy írhatsz, ha szeretnél. Attól, hogy elmegyek, még tudjuk tartani a kapcsolatot. Most pedig engedj!
Brett mellé lépet, majd ráfogva vállára próbálta arrébb tolni. A fiú nem engedet. Elütötte kezét és ismét útját állta.
– Nekem nem elég, hogy csak telefonon beszélünk! Nem akarom, hogy elmenj, mert...
– Miért? Bökd már ki!
– Mert szeretlek, te barom!
A csend, ami a fiú kirohanása után következett zavarba ejtőbb volt, mint maga a közlendő. Tom először fel se fogta, majd a kezdeti sokk után, azt kívánta bár ne értené.
– He? – kérdezte, nem tudta mit kellene erre mondania. Brett erre csak keservesen felröhögött. Tom látta az arcán, hogy rosszul esett neki az előbbi idióta megnyilvánulása.

– Értem. Mit is vártam?

Tom megállt. Nem mozdult csak hallgatta a mellette álló férfi feltörő zokogását. A legkeservesebb hang volt, amit életében hallott. Egy összetört szív hangja.
– Sajnálom, de nem azonosak az érzéseink – mondta végül ki az igazságot, majd elfordította a zárat, lenyomta a kilincset és szélesre tárva az ajtót kilépett a folyósora. Itt még javában folyt a bulizás. Vele egykorú, vagy egy-két évvel idősebb diákok rohantak el mellette a szűk folyosón.
Az ő szobájuk a másodikon volt, egy négyemeletes téglaépületben. Végig kellett verekednie magát a részegen őrjöngő srácok között, hogy elérje a folyosó végén lévő lépcsőházat. Kettesével szedve a fokokat haladt lefelé majd, amikor leért az előtérbe, ahol több ülőgarnitúra és egy recepciós pult állt, körülnézett. Próbált mindent az emlékezetébe vésni. A sarokban álló régi kopott fotelt, ami valamiért mindig is a kedvence volt, a plafonon lévő hatalmas barna foltot, amit még Brettel sikerült összehozniuk egy idióta kísérletük jóvoltából. Soha ne próbálj Colába mentolos cukorkákat önteni, mert garantált a katasztrófa. Sok őrült ötletük volt – amiknek általában ő volt az értelmi szerzője – de ezt az egyet Brett javára kellet írnia.
A vállán lévő táska most ólomsúlyként nehezedett rá. Nem gondolta, hogy Brettnek ilyen érzései vannak irányába. A három éves ismeretségük alatt egyszer sem vett észre semmit, ami arra utalt volna, hogy a fiú számára többet jelentene egy barátnál.
Végigment az aulán, érdekes módon itt nem volt senki csak a portás, aki szokásos bizalmatlan tekintetével követte nyomon a fotocellás ajtóig. Amint kinyílt előtte az ajtó megcsapta a füledt nyári levegő. Az orrába tóduló illatok és szagok először megzavarták érzékeit, de aztán gyorsan túllépet rajta.
Kilépett az éjszakai csendbe, majd végigment az épület előtti murvás úton. Céltudatosan haladt előre. A murvás út végén, nagyjából hat méternyire a régi vöröstéglás épülettől, egy fekete Audi S8 –as állt, várakozva.
Minden egyes lépése után csikorgó hangot adtak ki a cipője alatt morzsolódó kövecskék. Lassan haladt nehogy feltűnő legyen bárki számára is. Nem akart több kérdést kapni arról, hogy hová megy egy táskával a vállán.
Amint az autó közelébe ért, annak kinyílt a csomagtartója. Tom megkerülte a járművet és berakta hátulra a táskáját. Mikor ezzel megvolt lecsukta a tetőt, majd előre ment, hogy beüljön a sofőr mellé.
Alighogy behuppant az anyósülésre, arcán mosollyal köszöntötte a harmincas évei végén járó férfit, aki a kormány mögött ülve beindította az autót.
– Szerbusz, Greg! Jó újra látni téged!
– Téged is, kölyök – mosolygott rá a férfi.
– Elmeséled, hogy miért is rendeltek haza?
– Apád nem mondta?
– Csak annyit, hogy vészhelyzet van és azonnal menjek haza. Ugye nem a fiúkkal van baj? – kérdezte aggódva, Greg leintette őt.
– Ne aggódj, az ikrek rendben vannak, ez most teljesen más. Ha hazaértünk apád elmondja.
Greg rálépett a gázpedálra, majd lassan kigördültek a parkolóból. Tom kinézett az autó sötétített ablakán. Még egyszer utoljára végignézett a vöröstéglás épületen, ami három éven át az otthona volt. Próbálta minden egyes részletét az emlékezetébe vésni. A kis almafa, amit még ők ültettek két évvel ez előtt, a Verdás gumimedence, amit Tom szerzett be a fiúknak, a nem olyan mesze lévő szupermarketből.
Mindez boldog emlékeket idézet fel benne.
Visszafordult, majd kényelmesen elhelyezkedett az ülésben és próbált nem arra gondolni, hogy mi fogja otthon várni.