The wolf curse - Kárhozat Lelkek Sorozat I.

Lakótársak

Thomas csendben haladt a többiek után. Különböző folyosókon haladtak keresztül, amik semmiben sem különböztek egy börtöncella falaitól, képletesen szólva. Nem mintha tudta volna, hogy néz ki belülről egy börtön, de ezzel a hellyel kapcsolatban így érzett. Mert ez az épület egy évig a börtöne lesz és ahogy végig nézett a körülötte lévőkön ezzel nem csak ő érzet így.
Úgy érzete, hogy már órák teltek el az óta, hogy elindultak a főcsarnokból. A lábai elnehezültek és a karjai erőtlenül lógtak maga mellett. Bizonyára most érte utol az utazással járó fáradtság. A vonaton történtek után csoda is volna, ha nem érezné magát leszívva az ember.
Jó lesz végre, ha megkapják a szobájukat, aztán úgy két óráig biztos, hogy kivonja magát a forgalomból.
Elmélázva haladt a tömeggel, amikor az elől haladó Faser hadnagy megállította őket. A nő magas volt, szálkás testalkatú, olyan, akiből ki nem néznéd, hogy még egy teherautót is el bír mozdítani, ha úgy kívánja a helyzet. Fekete, egyenes szálú haját lófarokba kötötte. Ugyan olyan fekete egyenruhát viselt, mint a többi katona csak neki több sáv volt a karján, ezzel jelezve rendfokozatát.
– Ezek lesznek a szobáik, míg itt tartózkodnak – mondta a hadnagy, mély, karcos hangján. – A szobabeosztásokat az ajtók melletti táblán találják. Minden szobán öten osztoznak szóval viselkedjen. Nincs hajnalig tartó trécselés, sem átlógás más szobába. Csere nincs! Ott maradnak ahová be lettek osztva.
A hírre ideges mormogás futott végig a tömegen. Senki sem gondolta, hogy ilyen szigorúak lesznek velük szemben. Tom megnézte a közvetlen mellette lévő ajtón logó kis táblát.
Öt ismeretlen név állt rajta, két nőé és három férfié. Szóval nem különítették el a férfiakat a nőktől. Csodás.
Csak reménykedni tudott, hogy nem rakják össze egy éhes nőstény ördöggel vagy ki tudja mivel.
– Aki hallja a nevét jöjjön előre!
A hadnagy pedig elkezdte sorolni a neveket függetlenül nemtől és életkortól. Az első öt embert a hadnagy beküldte az első szobába és ez így folytatódott míg nem elértek a hetes számú szobáig.
– Irdis Hasif, Zackery Thomson, Annabeth Lightwood , Shen Xiaolin, Thomas Blackwood, hetes szoba.

Tom előre ment. Ő ért oda elsőként a hadnagyhoz szóval meg tudta nézni jobban a sorból kilépő embereket.
Elsőként egy majd két méter magas fekete inget és bőr nadrágot viselő férfi lépett elő. Aranybarna bőre és fekete, vállig érő göndör haja magával ragadta az emberek figyelmét. A legszembe tűnőbb viszont a vörös fénnyel izzó szemei voltak, amivel most Tom-ot méricskélte, akárcsak egy finom szaftos húst. Vámpír, gondolta Tom és mikor mellé állt meg is érezte a szagát. Nem mutatta de kirázta tőle a hideg.
Másodjára egy alacsony, fekete kapucnis pulcsit viselő lány verekedte át magát a tömegen. Mikor előre ért egyenesen Tomra szegezte erdő zöld színű szemeit. A kapucni alól nem látszott sok az arcából, de Tom biztos volt benne, hogy valamiféle erdőlakó lény lehet. Csak úgy áradt belőle a fenyő és a föld illata. A lány a másik oldalára állt.
Végül a sorból egyszerre jött ki egy alacsony, de sportos testalkatú srác és egy ázsiai lány, akit Tom inkább kislánynak mondott volna a kinézete alapján. Fekete derékig érő haja két fonott copfba volt fogva, szemei pedig úgy ragyogtak akár a zafír. Tom mikor jobban megnézte az arcán liláskék pikkelyeket látott, amitől úgy megdöbbent egy pillanatra hogy még az arcán is meglátszott. Legalább is a lány vigyorából erre következtetett. Mindketten a vámpír mellé álltak. Mikor mindannyian megvoltak a hadnagy végigmérte őket és fejével a hetes ajtó felé bökött.
Tom indult el először az ajtó felé és mikor lenyomta a kilincset furcsa bizsergés futott végig a testén. Gyorsan elkapta a kezét és kérdőn a hadnagy felé fordult.
– Nyugalom ez csak a zár varázslat. Menjenek be – mondta a nő mire a mögötte álló új szobatársai megkerülték őt és bemasíroztak. Tom elkönyvelte magában, hogy jobb lesz ha nem akad fent minden ismeretlen dolgon mert még a végén hülyének nézik.
Belépet ő is az ajtón majd becsukta.
A szoba vagy ez esetben inkább lakás teljesen hétköznapi volt. A bejárattól egy folyosón át lehetett eljutni a központi nappaliig, ahol volt egy kanapé egy dohányzó asztal, két fotel és pár polcos szekrény tele könyvekkel. A folyosóról hat ajtó nyílt amik mögött egy fürdőszoba és egy -egy külön szoba volt, mindegyik egyformán berendezve. Tom bemenet abba, amelyikbe elsőként benyitott. Nem fordított sok figyelmet a puritán berendezésnek. Ledobta a táskáját az ágy mellé aztán ledőlt rá hogy egy kicsit átgondolja a mai nap történéseit.
Először is abban biztos volt, hogy semmi esély sincs a menekülésre. Főleg ha igazat mondtak a védő varázslatokról.
A második hogy nagyon óvatosnak kell lennie ha nem akar balhét. Az állata eddig még nyugton maradt. Csak a tudata hátuljában érzékelt egy kis kaparászást. Egy dolog tudja csak igazán előhozni lycan énjét. Mégpedig a területi harcok. Mindig is nagyon védelmező volt a területével kapcsolatban. Akármikor új falkatag került a házukba Tom hevesen reagált már csak a szagára is. Ezt gyerek kora óta sikerült levedlenie, de a szobája még mindig tiltott terület volt más lycanok számára.
Tom mély levegőt vett, hogy magába szívja új otthonának illatát. Ettől a lycanja teljesen elnémult. Végre saját területén volt, ahol nem zavarhatta senki. Elméletileg.
Kopogtak az ajtaján.
Tom egyből felült az ágyon. Ennyit arról hogy nem zavarják.
A kopogtatás nem maradt abba sőt egyre erőszakosabb lett. Dühösen morannva felállt és az ajtóhoz lépve egy rántással kitárta azt.
– Igen, tessék?
Az ajtaja előtt a kis kínai lány állt- Shen Xiaolin ha jól emlékezett- újabb kopogásra emelt kézzel.
– Oh... szia! – mondta megilletődve. – Bocsi csak kéne egy kis segítség szóval ki tudnál jönni egy pillanatra?
Tom szemöldökét felhúzva nézett le a csajra, akin most sokkal jobban láthatók voltak a kékes színű pikkelyek. Már éppen meg akarta kérdezni, hogy mihez kell a segítsége mikor meghallotta a zajt a nappali felöl.
– Mi ez a zaj?
– Ebben kéne a segítséged.
Bólintott, kilépett az ajtón és a lánnyal együtt elindultak a nappali felé.
Amint oda értek Tom mellett elrepült egy vastag bőrkötéses könyv. Ha jobban figyelt volna még a könyv címét is le tudta volna olvasni, de inkább az előtte kiteljesedő eseményre koncentrált.
– Mi a francot csinálnak ? – dörmögte az orra alatt Tom.
Mielőtt Xaolian elment volna segítséget hívni még minden a helyén volt, de most a nappali úgy festett, mint egy romhalmaz. Mivel a két fél tudta, hogy fizikailag nem árthatnak egymásnak, ezért a szobában lévő tárgyakkal kezdték el a harcot.
A magas sötét bőrű férfi a kanapé mögött térdelt, kezében egy párnával, amit még a kanapéról csent el. Előtte a könyvespolcok mellett pedig egy izzó aranybarna szemű alacsony férfi állt, az ő kezében viszont már egy újabb könyv várta, hogy lecsapjanak vele.
Teljes mértékben elképedt. Az biztos, hogy nem erre számított. Mondjuk pár betört orra és vérző sebre, nem erre a cica harcra. Tisztára, mint egy drámában, gondolta Tom, mikor közelebb lépett egyet a kanapéhoz ezzel felhívva magára a figyelmet.
Mikor felnézett rá a vámpír skarlátvörös szemeivel Tom-ot egy pillanatra kirázta a hideg.
– Hello, haver! Mi csak játszunk egy kicsit, ugye Törpe? – vigyorodott el a férfi, mire a könyvet szorongató srác méregbe gurult és elhajította ideiglenes fegyverét.
– Törpe, a nénikéd, te Pióca! – üvöltötte teljes hangerővel a másik.
Tomnak fogalma sem volt, hogy mi miatt kezdet el ez a kettő balhézni, de ha nem állítja meg őket, akkor annyi lesz a nappalinak, sőt lehet az egész lakásnak.
Elkapta a felé repülő könyvet, majd engedve a benne élő lycan nyomásának, szabadjára engedte állata energiáját. A láthatatlan erő csak úgy pulzált körülötte, amitől a szobában lévők mind elnémultak egy pillanatra.
– Elég volt ebből! – morgott rájuk, mire a vámpír eldobta a kezében lévő párnát és felegyenesedett.
– Bocs, haver. Nem akartunk balhét. Oké?
– Beszélj a magad nevében, te perverz! – mondta a kisebb, aki letette a következő könyvet, amit épp akkor emelt le a polcról, mikor Tom kitört.
– Nem bírom a fajtád.
A vámpír erre felhúzta az orrát akár egy dáma a régi filmekben, és úgy nézett le a nála majd egy fejjel kisebb férfira.
– Mire gondolsz? A vámpírságra vagy a melegségre? – kérdezte kihívóan.
A kisebbik erre kivillantotta éles agyarait, és úgy ráfújt a másikra, akár egy macska.
– Mindkettőre.
Ismét egymásnak feszült volna a két férfi, ha Tom nemes egyszerűséggel közéjük nem áll. A három energia összecsapott, mindegyik olyan elsöprő volt , akár a tenger hullámai. Tom állata egyre inkább a felszínre tört. Már érezte, hogy a fogai kezdik feltörni az száját. Remélte, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy elnyomja a másik kettőt, és nem kell teljesen átadnia az irányítást a lycannak.
Reményei meghallgatásra találtak, egy- két perc múlva a vámpír és a macska izzadtan oldalra léptek és vissza hívták erejüket.
Tom rájuk vicsorgott majd ő is visszazárta az elméjébe állatát.
– Nos, ... – törte meg a csendet a vámpír elsőként. – Én Irdis vagyok, de szólíts csak Dissie-nek. – nyújtotta a kezét Tom felé, aki el is fogadta rögtön. A háta mögött álló férfi már más tészta volt. Ő nem akarta először elfogadni a felé nyújtott kezet, de Tom szigorú tekintette alatt, kénytelen volt.
– Zackery, hívhatok Zack-nek, ha már úgy is össze leszünk zárva, ki tudja meddig.– húzta a száját finnyásan a macska.