The wolf curse - Kárhozat Lelkek Sorozat I.

Hazatérés

Köszönet makmo57 -nek

Több órányi út után végre láthatóvá vált Québec városának sziluettje. A várost a Szent Lőrinc-folyó déli partvonalán haladó húszas főúton keresztül érték el. Az erődítményváros három szinten helyezkedett el: a Felsőváros, az Erődítmény és az Alsóváros. A Felsővárosban kolostor-múzeumok, a Parlament, templomok és a Citadella található, ahonnan belátható volt az egész város.

A város fő látnivalóinak nagy része, keletre a városfaltól, az óvárosban helyezkedtek el. A kőépületek és kanyargós utcák labirintusát kisebb-nagyobb lakások és üzletek színes ablakai, kirakatai uralták. A falakról cégérek és lámpák lógtak alá, amiken felcsillant a reggeli napfény. Néhol már feltűnt egy-egy korán kelő, térképét böngésző turista, aki a fejét csavargatva vette szemügyre az utcatáblákat, látványosságokat. A városkapu felől szűk, középkori utcácskák vezeték el a turistát a tizenkilencedik század második felében épült luxusszállodához. A város egyik legmagasabb építménye volt, ami téglavörös falaival és hatalmas zöld tornyaival uralta a városképet.

Tom nagyot nyújtózva mozgatta át elgémberedett tagjait majd az ablakpárkányra könyökölve támasztotta meg állát a tenyerében, miközben a várost figyelte. Amint az autó áthajtott az óvároson elérték a St. Jean hidat, ami egyenesen a modern építésű belvárosba vitte őket. Alattuk a Lőrinc folyó egyik mellék ága csörgedezett, aminek tiszta kék vize magára vonta sokak figyelmét. A hídon átkelve akadtak még elszórva régi épületek, de minél beljebb mentek, a régi annál inkább átadta a helyét, az újnak. A macskakövet lassan felváltotta az aszfalt, a főút melletti házak egyre nagyobbak és modernebbek lettek. Elhagyva a város forgatagát észak felé vették az irányt és Tom nagyot sóhajtva vette tudomásul, hogy otthon van.

A családi birtok a várost határoló dombon húzódott, messze a kíváncsi tekintetek elől. A kerítés embermagasságú bokor volt, égbe törő zöldellő fenyők társaságában.

A tizenhatodik századi, kétemeletes családi ház, tömzsi, komor hangulata tökéletesen illet a család rejtőzködő életmódjához. A tágas kert és a birtok körül húzódó hatalmas erdőrengeteg tökéletes játszótér volt a gyerekeknek, akikben a lycan egyre jobban vágyott a szabadságra. Az agresszivitás mindennapos jelenség volt, amelyet sosem volt szabad magukba fojtani, mert azzal nem csak saját maguk testi épségét sodorták volna veszélybe, hanem másokét is. Az órákon át tartó őrült sprinteléseknek köszönhetően állati formában, meghozta nem csak a kívánt nyugodt hatást, de azt a testi adottságot is, amelyről az emberek csak álmodozni mertek.

Az autó fél órás út után bekanyarodott egy hatalmas vaskapu elé, amit a családjuk címere díszített. Egy pajzs, rajta két kardal, amik egymást keresztezték. Minden falkának volt egy címere, ami alapján be tudták azonosítani, hogy melyik királyhoz tartozik. Az ő címerükben szereplő pajzs a Withmoor család névjegye volt.

A kapu automatikusan kinyílt előttük. Elindultak a fákkal szegélyezett, murvával leszórt úton, ami elvezette őket a ház bejáratáig. Mikor Gregor leállította az autót, Tom nem szállt ki egyből. Lehunyta szemeit és mély lélegzettet véve próbálta megnyugtatni magát.
­– Menj be, kölyök – szólalt meg a mellette ülő férfi – Mindjárt megyek utánad csak leparkolok a kocsival.
– Rendben.
Kiszállt az autóból és elindult a köves úton otthona felé.
A bejárathoz négy fokos lépcső vezettet fel, ami csatlakozott egy kisebb teraszhoz. Amint felért a lépcsőkön, már érezte a házból kifelé áradó áfonyás sütemény illatát. Benyitott a fehér tölgyfaajtón és alig lépett be, meghallotta a hangos csaholást és nyüszítést. Lenézett, ahol is szembe találta magát két rozsdabarna szőrű lycan kölyökkel. Boldog mosoly terült szét arcán mikor lehajolt a két kicsiért, felemelte őket magához, és puszit nyomott a puha szőrrel borított fejükre. A kicsik örömükben végig nyaldosták Tom szabadon hagyott porcikáit. Mikor a legkisebb öccse Raye boldogan nyalt a nyakába Tom elhajolt előle, mert a kölyök nyelve csiklandozta.
– Héj, ezt hagyd abba!
A kicsi azonnal elhúzta a fejét, majd ijedten nézett bátyja kék szemeibe. Tom magában jót derült Raye megszeppent kölyökkutya arcán. Mace – a másik kezében lévő kis csibész – még alig töltötte be az ötödik életévét, ikertestvérével egyetemben, máris nagyobbak voltak farkas alakjukban, mint kortársaik.
A lycan kölykök általában fél évesen képesek az átalakulásra, addig leginkább egy pár hetes kölyök farkasra hasonlítanak. Az első átalakulás hirtelen történik meg. Az egyik pillanatban még egy lycan bébi van a bölcsőben a következőben pedig egy nagyjából fél éves gyermek.
Thomas nem akarta frászt hozni a kicsire, szóval azt tette, amit ilyenkor szokás. Fejét lehajtva a kicsi pofájához dörgölte arcát, biztosítva arról Raye-t, hogy nem haragszik rá. Mace és Raye erre vidáman nyaldosták tovább. Ez ment még legalább öt percig mire megelégelte a dolgot és letette őket.
A két kölyök összenézett, bólintottak egymásnak – mintha csak megbeszéltek volna valamit – majd elszaladtak. Biztos megint valami rosszaságon törik a fejüket.
Körülnézett az előtérben Theo-t keresve – legidősebb öccsét – de sehol sem látta. Lehet, valamelyik haverjánál van, gondolta, majd elindult az étkező felé.
Már távolról észrevette édesanyját. Gyönyörű nő volt. Hosszú világosbarna haja – mint mindig – most is bonyolult fonatba hullott hátára. Magas alakjához, irigylésre méltó karcsúság társult, amelyet nagyon sok korabeli nő megirigyelt. Szeméből jóság sugárzott.
Alig lépett be az étkezőbe, anyja azonnal felé fordult.
– Thomas, kicsim! Végre megjöttél – szaladt elé boldog mosollyal az arcán Clara.
– Szia, anya! – mondta Tom és átkarolta a nőt.
Hozzá képest Clara egy fejjel alacsonyabb volt, vanília és fahéj illata megtöltötte az egész helységet.
Amíg ők egymást ölelve élvezték a viszontlátás pillanatait, addig Gregor, aki a sporttáskáját és még egy ezüstszínű fém aktatáskát hozott be, ellépett mellettük és lerakta a cuccokat a pultra, majd leemelte az ott lévő süteményes tál fedelét és majszolni kezdet.
Thomas amint ezt meglátta már tudta, hogy baj lesz. Nem is tévedett sokat. Amint az anyja megérezte az áfonya illatát a levegőben azonnal elengedte, hogy Greg felé fordulva kivillantsa éles agyarait. Greg, ezt meglátva félrenyelte a süteményt és megállíthatatlanul köhögni kezdett. Clara persze nem hagyhatta megfulladni a bétát, így azonnal a pult mögé sietett a csaphoz, felkapott a szárítóból egy tiszta poharat és megtöltötte vízzel. A poharat átadta a pult felet Gregnek.
– Igyál, te marharépa – mordult rá a megszeppent férfira.
Az pedig engedelmesen inni kezdett.
Tom ezt az egészet végig nézve mindent megpróbált, hogy visszatartsa a röhögő görcsöt, de az inger túl erős volt. Kirobbant belőle a nevetés.
– Hát ez nem volt semmi. Kész öröm hazajönni hozzátok – törölgette kibuggyanó könnyeit a fiú.
Greg megtörölte arcát – míg Tom a hasát fogva röhögött – majd felállt székéről és felkapta a pulton lévő aktatáskát. Kiment az étkezőből.
Clara dühösen nézet a fiára. Ahelyett, hogy segített volna inkább jót röhögött az egészen. Nem épp egy orvostanhallgatóra illik ez a leírás. Visszafordult a sütőhöz és inkább az ételre fordította a figyelmét, mielőtt olyat mond vagy tesz, amit megbán.
Thomas összeszedve magát odament a sütő mellett tüsténkedő anyjához, majd mellé állva puszit nyomott arcára.
– Bocs anya, bunkó voltam, tudom – bújt anyjához, aki csak hessegető mozdulatokat tett irányába. Tom nem adta fel. Egy dühös anya, felér egy tomboló hadsereggel. Minél előbb meg kell békíteni.
Clara közben a csaphoz lépett, hogy megmosón egy fej salátát. Tom látta, hogy nincs más lehetősége.
Letérdelt a fehér csempére, majd mélyen anyja lábai elé hajolt.
– Sajnálom, minden az én hibám. Könyörülj rajtam és ígérem, bármit megteszek neked – mondta, mire Clara arca ismét felderült.
– Állj fel. Ne bohóckodj! – szólt rá a nő, és mikor megtörölte kezét fia felé fordult. – Mekkora egy bolond fiam van.
Tom felállt és anyja ölelő karjai közé bújt.
Egy darabig így álltak, majd mikor megszólalt a pulton lévő időmérő óra szétváltak. Elkészült a sült.
– Menj fel apádhoz, az irodájában vár rád.
– Rendben – húzódott vissza, majd elindult a nappaliba vezető boltíves átjáró felé.
A villany erős fénye megvilágította a kényelmes szedett-vetett nappalit. A helységben volt néhány praktikus antik bútor; egy régi hintaszék, amiben édesanyja imádta tölteni szabad perceit, egy jó könyvvel és egy bögre meleg teával. A sarokban egy régi pianínó kapott helyet, előtte pedig egy modern szövetkanapé állt szemben a hatalmas kandallóval.
Cipője dobogott a lépcsőfokokon, miközben elindult az emeletre, apja irodájába.
Az emeletre vezető lépcső egyenes volt, az alacsony fokokat és az egyszerű korlátot egyáltalán nem lehetett díszesnek nevezni. Fent az emeleten tört fehér futószőnyeg húzódott végig a folyosón.
Felérve elhaladt az ikrek szobája előtt, és az antik hatású, kézzel faragott kakukkos óra mellett, amit még a nagyapja hagyott rájuk.
A folyosó végén megpillantotta apja dolgozószobájának zárt ajtaját. A vastag tölgyfaajtón keresztül nem szűrődött ki egy hang se.
Bekopogott, majd meg se várva apja engedélyét lenyomta a kilincset és résnyíre nyitotta az ajtót. Még mindig nem hallott semmit ezért hát bedugta a fejét a nyíláson és bekukucskált.
– Thomas Blackwood! – jött a dorgáló hang, amitől mindig felállt a tarkóján a szőr. – Mit mondtam neked az illemről?
Tom kitárta az ajtót és belépett rajta. Apja a majd két méter magas, szürke garbós pulcsiba és kék farmerba bújt hatalmas ember, most őt méregette íróasztala mögött ülve.
– Kopogtam – mutatott az ajtóra, Robert csak dühösen rámordult.
Becsukta maga után az ajtót és beljebb merészkedve, megcélozta az íróasztal előtti ülőgarnitúrát. Helyet foglalt a fekete bőr fotelben és kényelembe helyezte magát.
– Nos, miért is kellett ilyen sietve hazajönnöm?
Robert nem volt túl jó kedvében, ezt abból látta, hogy alapból sötétbarna íriszei most aranysárgára váltottak. A hatalmas férfi úgy ült ott csendben, akár egy kőszikla. Tom úgy érezte, hogy semmi hatással nincs az apjára a jelenléte, ami kissé elszomorította. Már épp azon gondolkodott, hogy feláll és kimegy az anyjához, mikor Robert megmozdult.
Egyik hatalmas kezével az asztal legfelső fiókja után nyúlt, majd mikor kihúzta, elővett belőle egy dossziét. Lerakta az asztalra, majd előre dőlt székében, hogy mélyen Tom szemébe nézhessen.
– Ez egy besorozási levél a Szövetséges Haderő kiképző táborába. Reméltem, hogy elkerülhetjük ezt, de nem volt beleszólásom – mondta a férfi végig fia szemeibe nézve. Tom döbbenete hatalmas mérteket öltött. Ha most belenézett volna egy tükörbe bizonyára látta volna az elképedést saját arcán.
Hogy őt besorozzák a seregbe? Ez biztos csak valami vicc akar lenni.
– Ez a legújabb próbálkozásod arra, hogy hazacsábíts? Elég fura ötlet, de legyen. Egy évre hazajövök. Annyit még tudok halasztani az egyetemen.
Robert energiája kicsapott, amivel azonnal belefojtotta a szót a fiúba.
– Ez nem vicc fiam. Jobban teszed, ha komolyan veszed.
– De hát azt mondtad, hogy végig járhatom az egyetemet! – kelt ki magából Tom, mire apja felállt székéből és hatalmasat csapot öklével az asztalára.
– Nem én akartam ezt. Szerinted az a vágyam, hogy a fiam a csatatéren kockáztassa az életét? Szerinted én ezt akarom? A fenébe is!
Thomas dermedten nézte apját, aki szinte remegett a dühtől. Nem mert többet megszólalni. Kihúzta magát székében és csak várt.
Régen volt már, hogy apja így kifakadt volna a jelenlétében. Mindig is nyugodt, megfontolt ember hírében állt. Még akkor sem ripakodott rájuk mikor kölykökként saras lábbal beugrottak az ágyukba Theoval. Sőt, még az se hozta ki a sodrából három évvel ezelőtt, mikor kijelentette, hogy nem hajlandó átvenni a falka vezetését.
Óráknak tűnő percek után, végül Robert törte meg a feszült csendet.
– Legidősebb fiamként köteles vagy részt venni a kiképzésen. Ha tényleg igaz, amit az Omegrion osztott meg velünk a tanácsban, akkor még hasznát fogod venni az ott tanultaknak – mondta majd megkerülte az asztalt, felvette a dossziét és megfordulva Tom felé nyújtotta. Tomnak esze ágában sem volt elvenni. Szíve szerint kirohant volna a szobából és meg sem állt volna Torontóig.
Apja láthatta az arcán, hogy nehezére esik ez az egész, ezért hát három hosszú lépéssel átszelte a közöttük lévő távolságot és megállt előtte.
– Hidd el, ha tehettem volna, elutasítom, de az Omegrion parancsa megkérdőjelezhetetlen.
Tom még mindig nem mozdult az iratokért, Robert pedig nem látta értelmét, hogy ott álljon felette és várja míg el nem veszi. Lerakta a dossziét az üveg dohányzóasztalra, majd visszament asztalához.
Tom magában épp egy harcot vívott. Sírjon vagy dühöngjön? Vagy inkább nevessen ezen a képtelenségen?
Alig hitte el, hogy ez most komolyan megtörténik vele. Hiszen annyi mindent akart még csinálni.
Tervei voltak. Az orvosi után Torontóban akart maradni, egy állami korházban. Már ki is nézte melyik lenne a legmegfelelőbb. A Torontói Általános Korház, ahol a rezidens éveit is töltötte volna.
Fogta volna a dolgait és lassanként elszivárgott volna a birtokról, de ez most lehetetlenek látszott.
Mikor eljutott hozzá a felismerés, hogy ebből sehogy sem tudja kivágni magát, dühödten felállt, lekapta az irat mappát az asztalról és apjára vezette izzó tekintetét.
– Távozhatok? – préselte ki magából a kérdést, de nem igazán érdekelte a válasz.
– Persze. Menj, búcsúz el anyádtól és a fiúktól. Holnap délután indulsz.
Tom sértetten elfordult az apjától és miután elhagyta az irodát úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy azt az egész házban hallani lehetett.