The wolf curse - Kárhozat Lelkek Sorozat I.

A kiképzés helyszíne

Thomas követte a hatalmas férfit, nyomában a két katonával.

A vagonok között haladva egyre több lett a sérültek száma. Tom meg sem tudta pontosan számolni őket. Szíve szerint a segítségükre sietett volna, hiszen ezért tanult orvosnak, hogy életeket mentsen, de mikor meg akart állni a vörös hajú férfi, Wald minduntalan tovább taszította őt.

– Ne állj meg folyton. Haladj! – dörrent rá a katona, mire Tom dühösen visszaszólt neki.
– De hiszen megsérültek! Ellátásra szorulnak. – mondta mikor elhaladt egy nő mellett, akinek az egész mellkasát egy hatalmas nyílt seb borította. Wald nem hallgatta meg a kölyköt csak lökött rajta egyet a gyorsabb haladás érdekében.
– Ez nem a te dolgod! – mondta a fiúnak vészjósló hangján, majd lökött még egyet rajta mikor Tom megint meg akart állni egy sérült férfinél. – Rajtuk már úgy sem tudsz segíteni.

Ki tudja hányadik vagonnál tarthattak, mikor Tom észrevette, hogy több fekete egyenruhát viselő ember is van a vonaton. Ha jól látta a nagy sietségben, voltak közülük akiknél egyszerű orvosi felszerelés volt és próbáltak segíteni azon akin még lehettet, amíg ide nem ért a mentő egység. Akik nem az ellátásban segítettek azok követték Tomékat a legutolsó vagonhoz. Az utolsó vagon ajtaja tárva nyitva állt. Az ajtóban az előbb látott hatalmas, baljóslatú aurát súgárzó férfi állt. Egyenes, nyílt tekintette egy pillanatra magával ragadta Tom-ot. Végül a szürke szemű elfordult tőle, hátrált pár lépést, majd elrugaszkodva kiugrott az ajtón.

Thomas felhúzta egyik sötét színű szemöldökét. Nem értette, hogy minek kellett ekkorát ugrani ahhoz, hogy leszálljon egy vonatról. Hiszen csak lelépsz két-három lépcsőfokon és máris talajt fog a lábad. Akkor meg?

– Figyelem! – harsant Wald mély hangja, mire az összes ott lévő katona és civil egyaránt rá figyelt – A portál hamarosan bezárul. Egyenként megyünk át rajta, a balesetek elkerülése végett. Aki átjutott az minél előbb álljon el az útból.
Thomas-nak most már végkép fogalma sem volt arról, hogy mi a fene folyik itt. Miféle portálról beszél ez? Olyan, mint a Harry Potterben a zsupsz kulcs? Vagy valami még nagyobb örültség?

Alig, hogy átfutottak az agyán ezek a gondolatok, valaki hátulról előre jött. Egy nagyjából vele egykorú srác, hosszú platina szőke hajjal, fekete melegítő pulcsiban és farmer nadrágban. Ahogy elment Tom mellett, nem kerülte el figyelmét annak rosszalló pillantása. A fiú szintén nagy lendületet véve ugrott ki az ajtón.

Tom felnézett a mellette álló vörös férfira, majd Wald is lenézett rá.

– Most te jössz, hercegnő. – mondta széles vigyorral az arcán és lökött egyet Tom-on, aki botladozva elindult. Amint az ajtóhoz ért meglátta a portált. Egy gyöngyház fényű, furcsán hullámzó jelenség volt, mintha csak a tenger hullámait látta volna. A portál mögött nem látott mást csak a tiszta kék eget és a távolban magasodó hatalmas hegycsúcsokat. A szél belekapott sötétbarna hajába, mire inkább visszahúzódott.

– Mit csinálsz kölyök? Indulás! – dörrent rá egy mély hang. Wald volt az, ki más.

– Kösz, de még nem szeretnék meghalni. – mondta Tom majd szembe fordult vele és belenézett aranybarna szemeibe.

– Ne tartsd fel a sort, menjél már! – üvöltött rá Wald, mire Tom megfordult majd az ajtóra mutatott.

– Te most komolyan azt akarod, hogy...? – nem volt ideje befejezni a mondatott. Wald ugyan is úgy megtaszította, hogy nem volt ideje már semmire sem. Rémületében még egy hang se jött ki a torkán. Amint átesett a portálon szinte megfordult vele a világ, az ég rossz helyre került. Zuhanni kezdett.
Nem sokkal később Tom a semmiben bukkant elő a portál túloldalán, úgy két méterrel a föld fölött, majd a macskaköves járdára zuhant. Nagyot nyekkenve esett el, felhorzsolva tenyerét és térdét.

– A picsába!

– Jobb lesz, ha felkelsz onnan. – mondta a szőke hajú férfi, aki Tom előtt jött át a portálon.

Tom feltolta magát, majd lassan talpra állt. Fájó térdén kilyukadt a farmerja, véres nyomott hagyva maga után a kövön. Az eséstől vagy a portálon való átjutástól – ki tudja – hányingere lett, de ahhoz még volt ereje, hogy mikor meghallott egy halk sikítást, gyorsan arrébb állt az útból.

Egy fiatal lány volt a következő, aki átjött a portálon. Mikor észrevette, hogy nincs talaj a lába alatt széttárta hatalmas aranyszínű szárnyait és kettőt csapva vele landolt a földön. Tom el volt ámulva.

– Meghaltam és a mennyországba kerültem? – kérdezte bután a lány aranyszínű szárnyaira meredve.

– Ahhoz még nem éltél eleget kölyök. – szólalt meg Wald, majd Allan-el összenéztek, egyfajta belsőséges hangulatot teremtve, aminek Tom nem akart a részese lenni, szóval inkább lesöpörte nadrágját, megigazította felsőjét, majd körül nézett.

A hely ahová érkeztek, közvetlenül egy hatalmas épület előtti, macskakövekkel kirakott út volt. Meg akarta nézni magát az épületet is, de ekkor újabb portál nyílt, alig pár méterre tőlük. Ezen pedig özönlöttek át a furcsábbnál furcsább lények. Gyorsan megfordult és még épp látta, ahogy elnyeli a tömeg Waldot és Allant.
Egyre többen lettek és Tom egyre rosszabbul érezte magát. A körülötte lévő zajok és erős hangok megzavarták az érzékeit. A feje tompán lüktetni kezdett. Lassan az idegesség kezdett eluralkodni rajta.

Már azt fontolgatta, hogy kitör a tömegből, de ekkor a testén libabőr szaladt végig. Feltartva a tömeget próbált körülnézni, de valaki mindig belé ütközött így nem sok esélye volt rá. Az ösztönei azt súgták, hogy valaki a nyomában jár és követi minden egyes mozdulatát.
A tömeg elindult. Az épület hatalmas fekete vas kapuja kitárult előttük. Mindenki egyszerre indult meg, így hát Thomas nem tudott mást tenni, mint haladt az árral. Az összes lény, aki megjelent, őt is közrefogva nyomult előre.

Amint beléptek a kapun, az hangos robajjal bezárult mögöttük.

Az üres helyiség ahová érkeztek, első ránézésre jobban hasonlított egy öreg raktárépülethez, mint szálláshelyhez. A téglafalak kopottak voltak, de nem az idő vasfoga miatt, hanem az egyéni kialakításuk miatt. Hatalmas, a padlótól a mennyezetig érő ablakokon beszűrődő fény bevilágította az egész csarnokszerű előteret.

Tom ki se látott az őt körül vevő emberek közül. Ekkor a zajt egy éles sípolás vágta ketté, mire a terem elnémult.
Minden tekintet előre szegeződött, ahol egy az előcsarnok közepén felállított pódiumon egy férfi állt.
A férfi magas volt, fekete egyenruhája alatt tisztán látszódott kidolgozott testének karcsú mégis meglepőn izmos alakja. Bőre sápadt volt, mint a viasz. Szigorú külleme és vörösen izzó szemei, parancsoló, már-már királyi hatást keltett.

Tom döbbenten figyelte a vámpírt, aki most egy tekercset tartott maga elé.

– Figyelmet kérek! – dörrent mély baritonja, amitől az eddig még beszélgető lények is elhallgattak.

- Köszöntök mindenkit a Domhnall-ban. Ez a hely lesz a kiképzésük helyszíne. Én Mikhail Valeriy ezredes vagyok. – fogott bele beszédébe a férfi – Én felelek azért, hogy magukból igazi katona váljék. Az egy éves kiképzés alatt nem hagyhatják el Mistmoor területét. Minden kadét megkapja a beosztását. A beosztás igen fontos mivel itt a Domhnall-ban töltött egy év alatt gyakorlatilag a szobatársaik lesznek a családjuk. Tudniuk kell, hogy itt nincs faji megkülönböztetés. Ezért más-más fajok egy szobába osztása is elő fordul. – itt több diák is zúgolódni kezdett.

Köztük Thomas is.