The wolf curse - Kárhozat Lelkek Sorozat I.

Veszélyes utakon

Ezer köszi nekik: makmo57, Hanna H. Weiner

Másnap délután a Quebéci Sainte-Foy vasútállomáson a Blackwood család épp búcsút vett az indulni készülő Thomastól.

A csomagjait már bepakolták az arra kijelölt vagonba. Clara és az ikrek könnyeikkel küszködve bámultak rá, míg apja mindig mogorva arcára búskomorság költözött. Mace és Rays, a két fekete hajú rosszcsont, Clara lábához bújtak, a nő pedig küzdve a zokogással, próbálta vigasztalni a két pityergő fiúcskát. Tom minél tovább figyelte őket, annál inkább maradni akart. Körülnézett.

A vonatállomás egy hatalmas üvegablakos épület volt, aminek tetején egy óratorony állt. Tom mindig is csodálta ezt az épületet. Érdekesnek találta a szerkezeti részét, ami egymáson átívelő több tonnát nyomó vasbeton gerendákból volt összehegesztve. A több méter magas üvegfalak természetes fényt engedtek be, ami megvilágította az egész belső teret.

A hatalmas épület egyik részén egy bevásárló központ volt, míg a másikon eszeveszett sürgésforgás volt a beszállni készülő utasok és az éppen érkező emberek között. A vonatokat különböző terminálokon keresztül lehetett elérni. A B terminál volt azon vonatok beérkező helye, amik Vancouver és Ottawa között közlekedtek.

Tom látta, hogy a falkájukból több fiatal is a peronon van és épp búcsút vesznek családtagjaiktól, akár csak ő maga.

Clara erősen magához ölelte.

Anyja vállára hajtotta a fejét és mélyen magába szívta a nő természetes illatát. Óráknak tűnő percek után Clara elengedte őt. Könnyes szemei már duzzadtak és vörösek voltak, de Tom szemében mégis ő volt a legszebb.

– Menj! – lehelte az asszony, miközben megdörzsölte vöröslő szemét.

– Rendben. Szeretlek! – mondta, majd anyja mögé nézett, ahol a kicsik és Robert álltak.

– Titeket is. Hamarosan viszontlátjuk egymást.

– Mi is szeretünk bátyus! – kiáltotta Rays apja karjai között.

Az utolsó figyelmeztető sípszó harsant fel. Tom felszaladt a vagonra mire annak ajtaja bezárult mögötte. Az első üres fülkébe lépett, lehúzta annak az ablakát, pont, amikor a vonat elkezdett kigurult a pályaudvarról. Kezét kinyújtotta, úgy integetett, egészen addig, amíg családja már csak egy aprócska pont volt a látóhatár szélén.

Ledobta a hátizsákját az egyik vörös bársonyszékre és leült. Nadrágjának zsebéből előhúzta a telefonját, fülesét a fülébe dugva hallgattatta el a vonaton nyüzsgő emberek hangjait.

Órákkal később valamilyen zajra riadt fel. Fogalma sem volt mikor aludhatott el, de egy biztos. Ennyire még sosem fájt a nyaka egy kis pihenés után. Grimaszolva masszírozta meg a fájó testrészt, majd körülnézett a kabinban.

Egy nagyjából vele egy idős fiú rámolt be éppen a szemközti tárolóba egy hatalmas táskát, amit alig bírt felemelni.

– Te meg mit csinálsz? – szólt rá Tom, mire a fiú felé kapta mohazöld tekintetét.

Tom figyelte, ahogy a poggyász megcsúszik a kezében. Már előre látta a jelentetett, ahogy a hatalmas táska kilapítja a srácot és hívhatja hozzá a kalauzt. Felugrott üléséből és még mielőtt baj történt volna, alátámasztotta a táskát és feltolta a helyére. Lenézett a mellkasához préselődött fiúra, akinek szőke haja csiklandozta érzékeny orrát. Megérezte a srác szagán azt a jellegzetes illatot, ami csak a lycanokra volt jellemző. Gyorsan, mielőtt még sértésnek vette volna, Tom elhátrált tőle. Nem akart már a vonaton balhéba keveredni.