The wolf curse - Kárhozat Lelkek Sorozat I.

A tábornok

Tom nem örült túlságosan a hallottaknak.
Nem ismert olyan sok természetfeletti lényt – neveltetése okán – amit, igen azt is csak hallomásból, de nem örült túlzottan annak, hogy a lehetséges szobatársai bármikor a vérét vehetik, ha nem figyel oda. A gondolatától is irtózott, hogy egy hullaszagú vámpírral kerüljön egy körletbe és ezzel nem csak ő volt így. Több lycan szagát is érezte a teremben, akiknek agyában minden bizonnyal megfordult ugyan ez a gondolat. Ha csak ránézett Valeriy ezredesre, kirázta a hideg.
A tömeg elején, közel a pódiumhoz, egy kéz emelkedett a magasba. Egy nagyjából vele egy magas, fekete hosszú szarvakat viselő fiú tette fel a kezét. A szaga alapján valamiféle vízi lény lehetett.
Az Ezredes vérvörös tekintetét rákapta, majd megszólította.
– Tessék! Kérdése van?
– Igen. Uram.
– A megszólításom Ezredes Úr. Mondja, mit akar!
– Ezredes Úr, azt mondja, hogy egy évre össze leszünk zárva és el se hagyhatjuk Domhnall területét?– kérdezte félve a fiú.
– Igen. Látom figyelt.
– Hogy fognak bent tartani minket, ha egyszer ki akarunk menni? – érezhető volt az egyre növekvő feszültség a fiú hangjában. Tom már előre sajnálta őt.
– Köszönöm kérdését fiatalember. Nos, a területet több mágikus védelmi pecsét is védi. Az egyik ilyen, védőpajzsot alkot a tábor körül, ami megakadályozza az egyént a távozásban. A pajzs villamos energiával van töltve, azaz ha valaki mégis úgy dönt, hogy megkockáztat átjutni rajta, az számítson az ezzel járó következményekre. – nézett végig a fiatalokon nyomatékosítva mondandóját. – Kérem tartsák be a szabályokat. Akkor nem lesz semmi probléma.
Tom ebben nem volt olyan biztos.
– Most pedig beosztjuk magukat a szakaszparancsnokaikhoz.
Valeriy Ezredes magához vett egy fekete mappát, felcsapta és elkezdte felolvasni az első ötven nevet. – Aki hallotta a nevét álljon elő!
Mind az ötvenen előre jöttek. Néhányan a tömeg legvégéről verekedték magukat előre. Mikor sikerült mindenkinek felsorakoznia, előrelépett egy idegen férfi, akinek a fél arcát sebhely borította. Odament a névsort olvasó ezredeshez, majd tiszteletét adva szembefordult a szakasszal.
– Maguk Darius Gray őrmester szakaszába tartoznak – mondta az ezredes, mire többen döbbenten néztek az előttük álló démoni aurát árasztó férfira.
– Remélem az én szakaszvezetőm, nem maga az ördög lesz. – jött egy hang nem mesze Tomtól, mire többen is követték az előbbi felszólalót.
– Reméljük.
– Végünk, ha egy ilyen figura csapatába kerülünk.
– Tuti kihajtja belőlük majd a lelket is.
Ez így ment még egy darabig, míg nem Gray őrmester elvezényelte újdonsült csapatát és következtek a többiek.
Tom kezdett aggódni. Alig voltak már százan a terembe és a fal mellett felsorakozó tisztek közül is az utolsó lépett a pódiumra. Tehát az utolsó ötven névhez nem tartozik szakaszparancsnok? Az meg, hogy lehet? Ők lennének a selejt, akik mellé még egy valamire való tisztet sem osztanak be.
Nem értett igazán a katonásdihoz, de abban biztos volt, hogy itt valami bűzlik.
Körbenézett. Ugyan azt látta a többiek arcán is, ami most valószínű a saját arcán is tükröződik. Teljes tanácstalanságot.
Azon törte a fejét, hogy venné ki magát, ha feltenné a kezét és engedélyt kérne a lelépésre, mikor a mögöttük lévő bejárati ajtó kinyílt.
Az ajtón túl a lemenő nap sugarai között egy férfi lépett be a terembe. Hatalmas teste betöltötte a bejáratott. Arca árnyékba borult. Fekete tiszti egyenruhával fedett, hatalmas teste láttán mindenki megrettent.
Az ajtó hangos robajjal csukódott be mögötte.
Thomas döbbenten látta, hogy a magas férfi nem más, mint a vonaton megismert alfa lykan.
A kadétok rémülten álltak félre az útjából, szabad utat biztosítva a pódiumon álló ezredeshez. Mikor oda ért az ezredes mélyen meghajolt előtte. A férfi nem foglalkozott vele. Megállt előttük és végigmérte őket. Sötét tekintettét végig vezette azon a pár fiatalon, akik mostantól egy éven keresztül hozzá tartoznak.
– Figyelem!– dörrent mély baritonja. – Dante Whitmoor vagyok, a Szövetséges erők Tábornoka. Ti akik nem letettek felsorolva mostantól egy évig az én felügyeletem alá tartoztok. – jelentette ki olyan éllel a hangjában, amitől Tom libabőrös lett.
– Az első és legfontosabb tudni való. Nem tűröm az ellenszegülést. Ha valamit mondok az úgy lesz. Nem szeretnék csak azért hadbíróság elé állítani valakit, mert az nem képes az együtt működésre. – itt egyenesen Tom szemeibe nézett. A tengerkék szempár egy pillanatra beleveszett a férfi szürke íriszeibe.
Nem tudta megmondani, de hirtelen olyan ismerősnek tűnt számára ez a pillanat. Mintha már megélte volna egyszer.
Nem bírta tovább a férfi vesébe látó pillantását, el kellett fordulnia tőle.
Mikor már nem érezte magán a másik tekintetét visszafordult, ekkor viszont a mellette álló fehér kapucnis pulóvert viselő fiú magasba tette a kezét. Tom jobbnak látta, ha kicsit arrébb áll tőle, nem akart a figyelem középpontjában lenni.
– Kérdésed van, fiú?
– Igen, Uram.
– Akkor mond hát.
– Mi történt a vonaton lévő utasokkal? Maga is ott volt, láttam. Meg tudná mondani? – kérdezte bizonytalanul, mire Tom azonnal rákapta tekintetét. Szóval nem csak őt érdekli a vonaton maradt sérültek hogyléte. Jól megnézte magának a magas és karcsú srácot, akinek olyan vörös íriszei voltak akárcsak Valeriy ezredesnek. Vámpír.
– Nincsenek sérültek. A vonattal való utazásuk egy teszt volt mellyen felmértük a maguk képességeit – jelentette ki, mire az a kevéske ember, aki Tommal együtt ott maradt a teremben zugolodni kezdett.
– Miféle tesztről beszél ez?
– Hiszen többen is meghaltak!
– Megörültek maguk?
Tom nem szállt be az értelmetlen veszekedésbe, csak állt és meredten nézte a fekete hajú férfit, Dantét. A többiek viszont, vele ellentétben előre nyomultak a pódium közvetlen közelébe és úgy hangoskodtak tovább. Az ezredes próbált hatni a kisebb fajta tömegre, de a fáradt, ijedt és dühös kadétok nem voltak rá vevők.
– Elég! – dörrent a tábornok mély baritonja – Ha jót akarnak maguknak, akkor csöndbe maradnak.
Tom és a többiek egy emberként hátráltak meg a tábornok kirohanásán. A fiú, aki feltette a kérdést most összehúzva magát állt meg Tom mögött a védelmét keresve. Thomas maga is megretten egy pillanatra az előbb, de nem hagyta magára a belé karoló fiút. Érezte rajta a félelem szagát, és ha ez még nem lett volna elég reszketett, mint a nyárfalevél.
– Visszatérve, a vonaton lévő harc egy mágikus szimuláció volt. Senki sem halt meg, aki pedig a véletlen folytán megsérült, azt ott a helyszínen el is látták. – jött az azonnali magyarázat, ami egy kicsit megnyugtatott mindenkit.
Dante egy dühös morranás után, kivette az ezredes kezéből a fekete mappát, majd maga elé emelve felnézett rájuk szikrázó sötétszürke szemeivel.
– Aki hallja a nevét tegye fel a kezét!
A névsor felolvasása sima ügy volt egészen addig, míg el nem jutott az Ő nevéhez.
– Thomas Blackwood. – olvasta fel hangosan a nevét mire a többiek közül néhányan sutyorogni kezdtek a háta mögött. Tom nem tudta ezt mire vélni. Hiszen semmi érdekes nem volt a nevében. Tipikus angol név, több millió ember viseli.
– Te Robert Blackwood fia vagy? – kérdezte egy tőle nem mesze álló, nagyjából vele egykorú férfi, mire Tom egy bólintással felelt. Honnan ismerik ezek az apámat?
– Ha olyan, mint az apja még sok bajom lesz vele. – dörmögte magában Dante, de még is mindenki hallotta azt, amit mondott. Tom egyenesen zokon is vette.
– Miért milyen az apám maga szerint? – kérdezte, mire a tábornok felsandított rá a mappából, amit éppen tanulmányozott, és rávillantotta megnyúlt tépőfogait.
– Talán valami problémája van, Blackwood?
– Igen! Mire gondolt mikor az apámat említette?
– Nem tartozom magának elszámolással. Most pedig hallgasson!
– De... – kötötte az ebet a karóhoz, de a mögötte álló vámpír meghúzta ruhaujját figyelmeztetve, hogy nem kellene rögtön az első nap magára haragítani a tábornokot. Hátranézett a válla felett és meglátta az ijedt vörös szemeket. Rögtön visszább vett magából és mély levegőt véve elnézést kért. Ez után felolvasták az utolsó tíz ember nevét, majd Dante visszaadta a mappát az ezredesnek és elküldte őket a hálókörletükbe további utasításig.