The wolf curse - Kárhozat Lelkek Sorozat I.

Egy kis káosz

Vér és kénkő.
Ez a két dolog volt az, amire Tom magához tért. A vér hangja, ahogy a vonat padlójára fröccsent és az átható kénkőszag. Ezek mind felkavarták Tom érzékeit, amitől erős hányinger tört rá.
Oldalára fordult, hogy körül tudjon nézni, de amit látott arra egyáltalán nem volt felkészülve. A folyosón feküdt ­– gőze sem volt, hogy került oda ­– ahol több ember és más lény hullájával nézett farkasszemet. Nem mesze tőle egy fiatal nő halálra rémült szeme nézett vissza rá. A nő fel volt vágva a gyomrától egészen a kulcscsontjáig. Tom gyorsan elkapta tekintetét róla. Tudta, hogy rajta már nem lehet segíteni. Maga alá húzta lábát, és  felnyomta magát és mikor sikerült felállnia, akkor látta meg az előtte kibontakozó harcot.
A folyosó minden egyes fülkéjéből hangos sikolyok törtek elő. Néhány fiatal, akik szintén a kiképzésre mentek volna, próbálták felvenni a harcot a rájuk támadó groteszk, gyíkszerű lényekkel, de ahogy Tom látta, mind elbuktak.
A lények hosszú, csontvágó karmaikkal egy szempillantás alatt végeztek mindenkivel, akivel szembe kerültek. Hosszú gyíkpofájukból folyt a mérgező nyál. Hosszú farkuk végén pedig a skorpiókra jellemző tüske volt.
A kibontakozó káoszban Tom azt se tudta, hogy mitévő legyen. Ő nem volt ehhez szokva. Az ő világában nem okoztak vonat balesetet gyíkszerű szörnyek és nem harcoltak fiatal srácok kardokkal a gonosz ellen. Tisztára mintha csak egy videó játékba került volna.
Már épp azon járt az esze, hogy fogja magát és elhúz innen, mikor meglátta az egyik nyitott fülke ajtó mögött felé integető szőke srácot.
– Allan?
– Szóval nem vakultál meg? Akkor meg igyekezzél már haver! – ordított rá a srác, mire Tom felocsúdott és kikerülve az előtte heverő jó pár halott diákot elindult Allan felé. Mikor oda ért hozzá, a srác kinyúlt érte, majd karjánál megragadva rántotta be a fülkébe.
Tom a lendülettől majdnem orra esett. Mikor sikerült egyenesen megállnia döbbenten nézett vissza az ajtóban strázsáló fiúra. Ki sem nézte belőle, hogy ilyen erő van benne. A fülkéjükben még alig bírta megemelni azt a hatalmas táskát, most meg még őt is ide-oda rángatja.
– Te a Blackwood falkából való vagy? Thomas, ugye? – nézett rá zöld szemeivel, mire Tom csak bólintott egyet.
– Szuper, akkor fogd ezt és segíts – dobott felé egy furcsa alakú kis eszközt, amiről Tomnak fogalma sem volt, hogy mi az. Ez látszódhatott is Tom arcán, mert mikor Allan felé fordult grimaszolva húzta el a száját.
– Nem mond, hogy te is olyan másvilági vagy?
– Hát az attól függ?
– Mitől? – nézett rá kíváncsian a szőke, mire Tom megengedett magának egy félszeg mosolyt.
– Pontosan mi is az a másvilági?
Allan ekkor végkép feladta a reményt. Bevágta a fülke ajtaját, majd oda sétált hozzá, kivette a kezéből a kis valamit, felnyitotta a tetejét és a tartalmát az ajtóra locsolta.
A fiolában lévő folyadék végigfolyt az ajtón. Tom látta, ahogy halványkék védőburok keletkezik az ajtó előtt. Még csak egyszer látott ilyet, azt is apjának egyik régi könyvében, amit vagy már húsz éve kézbe sem vett. Ez egyfajta védelem volt a gonosz teremtmények ellen. Szenteltvíz, ha jól sejtette.
– Ez meg mi a fene volt? – mutatott az üres fiolára, amit most a srác elrakott farmerének zsebébe.
– Mi? – kérdezte, majd arra nézett, amerre Tom mutatott. – Ja, ez csak egy kis Szenteltvíz. Segít távolt tartani a szörnyeket.
– Ja, azt vágom, de miért van nálad ilyen? Azt hittem te is a kiképzésre jössz. Ilyen meg nem csak kiképzett katonáknál szokott lenni? – értetlenkedett egy sort, mire Allan egy nagy sóhaj kíséretében bemutatkozott ismét.
– Allan Perry vagyok, a Mistmoori Katonai Akadémia növendéke. Szolgálatodra – hajolt meg színpadiasan a szőke, mire Tom csak még inkább elveszett az információk között. Katonai Akadémia? De hiszen, ha létezik ilyen, akkor mi szükség a kiképzésre? Mi szükség van arra, hogy oda menjen ő és még ki tudja hány sorstársa?
– Látom az arcodon, hogy tévedésben vagy. A kiképzésnek és az Akadémiának semmi köze egymáshoz. De ezt majd elmagyarázom, ha ezt túléltük.
Igen, arra szüksége is volt, mert most nem állt épp a helyzet magaslatán. Már épp meg akarta volna kérdezni, hogy miért van itt a srác, mikor hangos dörömbölés hallatszott odakintről.
A vonaton lévő összes lény szinte egyszerre visított fel, ezzel világvége hangulatot teremtve az összes éppen maradt vagonban.
– Megjött a felmentő sereg.
– A micsoda?
Allan nem válaszolt neki, hanem odalépett az ajtóhoz, elmormolt valamit egy érthetetlen nyelven, majd mikor megszűnt a kék derengés, kinyitotta az ajtót. Hátranézett Tomra.
– Gyere, most már biztonságos.
– Azt kötve hiszem – dörmögte az orra alatt, de azért követte a másikat a folyósóra.
Odakint a vér és a halál szagának dermesztő keveréke uralkodott. Tom nem is nagyon akart megmozdulni, mikor Allan intett neki, hogy kövesse.
– Mire vársz még?
Tom felszívta magát, majd kilépett a szőke után, aki a tetemeket kerülgetve haladt egyre inkább a vagon vége felé. Tom követte a srácot, majd mikor sikerült utolérnie, kérdőn rámeresztette tengerkék szemét. Allan ugyanis nem haladt tovább, hanem megdermedve állt előtte.
Tom érezte a fiúból áradó kesernyés szagot, ami csak arra engedett következtetni, hogy fél valamitől.
Thomas összeszedte minden bátorságát és előlépett Allan háta mögül.
Amit meglátott, az egy pillanatra ledöbbentette.
A két vagont összekötő szakaszon egy nagydarab vörös hajú férfi éppen kettéhasított egy kígyófejű szörnyet, ami istentelen visító hang kíséretében fekete porrá vált.
Tom ámulva nézte a jelenetet, mígnem a férfi rájuk nem szegezte hatalmas ezüst pengéjű kardját.
– Mi az, puhány, túlélted? – mosolyodott el a férfi, mire Allan kifújta az eddig bent tartott levegőjét.
– Bunkó – morgott vissza a szőke, mire a férfi megsuhintotta pengéjét és elindult feléjük. Tom páholyból figyelhette, ahogy a két férfi mélyen egymás szemébe néz, és egyfajta bensőséges helyzetbe találta magát az előtte álló két alakkal.
– Öhm... bocs, de nem mehetnénk tovább? – nézett kérdőn a felé forduló férfiak szemébe. Először a vörös tért magához.
– De, máris megyünk – mondta, majd hátat fordítva nekik, futásnak eredt. Tom és szőke hajú fülketársa követték őt, míg át nem értek a hármas számú vagonba.
– Várjatok! – szólt hátra a vörös hajú férfi, mire a mögötte haladók egymásba szaladva megálltak.
Tom az állát dörzsölgetve nézett ki Allan válla fölött.
A vonat keskeny folyosója eltörpült, amikor a hatalmas, sötét és baljóslatú alak megjelent. Középhosszú fekete haja nedvesen tapadt az arcába, borostás álla kiemelte arcának szögletes formáját. Vonásai egyszerre voltak durvák és arisztokratikusak. Szürke tekintetében szomorúság és vadság keveredett. Fekete egyenruhája kiemelte széles vállát, erőtől duzzadó karját. Egy ezüst biléta csillant meg a kint elsuhanó lámpák fényében.
Világos szeme megvillant és szigorú arca olyan hideg volt, hogy Tom egy pillanatra megdermedt.
Furcsa bizsergés szaladt végig a gerincén. Homályos, elmosódott emlékek – amik gyerekkorától kísértették –, most elevenen játszódtak le a szeme előtt.
Egy sötét alak. Egy régi időből.
Hirtelen visszazökkent a jelenbe. A vörös hajú srác, aki kis csapatuk élén állt, mélyen meghajolt a férfi előtt, ugyanígy téve Allan is. Tom zavartam pislogott egy darabig, míg rá nem vert a szőke a sípcsontjára. Tom a hirtelen fájadolmtól feljajdult, majd morogva hátrált el attól a kis szeméttől.
Lehajolt, hogy megdörzsölje a fájó pontot, és mikor kiegyenesedett szembe találta magát egy viharos szürke szempárral.
Tom kérdő pillantással állta a férfi tekintetét. Száját szólásra nyitotta, de végül nem mondott semmit. A férfi elfordította a tekintetét róla, közömbös arccal lépett el mellette, majd csak annyit mondott – Ti maradtatok csak? 

– Nem, még vannak páran a hátsó kocsikban, de már jönnek ők is előre. – jelentette Wald, majd hátra nézett a feléjük közeledő társaikra. A titokzatos férfi erre bólintott és Tomra vezette tekintetét.
– Gyertek utánam!