Csak egy alma

1. fejezet

- Várjon! Segítek... - kiáltotta egy női hang kedvesen Rosie háta mögött. A lány mosolyogva torpant meg a kereszteződésnél, és azon kezdett el gondolkozni, vajon milyen udvarias kifogással tudná elhárítani az ajánlatot. Ám ekkor megszólalt mellette a kisfiú, és vékonyka hangja olyan édes volt, hogy nem tudott neki ellenállni:

- Anya, most akkor szépen mindannyian megfogjuk egymás kezét, igaz?

- Így van, Tommy. Az egyik kezed add nekem, a másikat pedig a néninek.

Az apró, meleg gyerekkéz engedelmesen Rosie tenyerébe simult. Szinte ugyanabban a pillanatban élesen dudálni kezdett a lámpához felszerelt jelző. Egyszerre indultak el, és a kisfiú rövid lépteihez igazodva szép lassan átsétáltak a zebrán.

- Én már óvodás vagyok ám! - mesélte büszkén Tommy, még mindig Rosie kezét szorongatva, amikor átértek a túloldalra.

- Tényleg? – nevetett a lány. - Akkor biztosan boldogulsz ezzel az óriási almával, igaz? - A táskájában kotorászva előhúzott egy mosolygós, érett gyümölcsöt.

- Vedd csak el, Tommy. - biztatta az édesanyja, mivel a fiúcska nem mert az almához nyúlni. Rosie bátorítóan előrébb nyújtotta az almát, és közben magában elismerően nyugtázta a nő előrelátását, amiért óvatosságot nevelt a fiába. Elvégre New York nem az a város, ahol ajánlatos ajándékot elfogadni az idegenektől.

- Köszönöm. - hálálkodott a kisfiú, és szabad kezével magához húzta a lányt, hogy egy hatalmas, cuppanós puszit nyomjon az arcára.

- Én köszönöm. Mindkettőtöknek...

Tommy folytatta az útját az édesanyjával balra, Rosie pedig egy nagy sóhajjal jobb felé fordult. Már csak néhány száz lépés választotta el a hatalmas háztól, ahol a lakása volt. De olyan csodálatos volt a délután, hogy nem volt kedve egyenesen hazarohanni. Szép lassan bandukolt hazafelé.

A délutáni nap forrón ragyogott a felhőtlen égen, és bár még csak késő tavasz volt, nem lehetett semmibe venni a nyári hangulatot. Rosie félresimított egy rakoncátlan tincset az arcából, és a haja egészen meleg volt, mintha csak most szárította volna.

Elsétált a virágárus bódéja mellett, ahol mindig legalább két tucat különböző virág díszelgett a vödrökben. Magába szívta a frissen levágott rózsaszálak émelyítő illatát, mely még sokáig elkísérte. Legalábbis a szomszédos pékségig. Bekopogtatott, hogy vegyen valami édességet estére. A megszokott vaníliás helyett most az áfonyás lepényt választotta, egyszerűen csak azért, mert már az illatáról is érezni lehetett, hogy nemrég szedték ki a sütőből. Az utolsó sarkon befordulva majdnem nekiütközött az újságárus rikkancsnak, aki fennhangon hirdette a délutáni kiadás legfontosabb sztoriját. Jez volt az, aki az egyetemi zsebpénzét kereste ezzel a munkával.

- Csak semmi rohanás, szép kisasszony! - viccelődött a fiú.

- Hé, Jez, aztán ki ne olvasd nekem az összes betűt az újságból! Még a végén valaki visszahozza neked, mert hiányolni fogja a sportoldalt! - nevetett vissza Rosie.

Vidáman továbbindult, de alig lépett kettőt, hátulról valaki hirtelen nekiütközött. A munkából hazafelé igyekvők tömegében ez nem is volt meglepő. Éppen ezért ő sem törődött vele. Kissé hátrafordult, és szélesen mosolyogva bocsánatot kért - pedig nem is ő volt a hibás -, aztán választ sem várva ment tovább.

A kellemes séta ellenére örült, amikor végre a házuk elé ért. Megszokásból az ujjaival végigsimított a babérbokor levelein, melyet a kapu mellé állítottak egy hatalmas műkő virágtartóban, aztán belépett a lábai előtt automatikusan feltáruló kétszárnyú ajtón. A húszas évek stílusában berendezett előcsarnokban antik fából készült portáspult terpeszkedett. Elnyomott minden mást a puszta méreteivel. A lakkozott faburkolat olyan sima volt, hogy még a pókok is lecsúsztak róla. Persze csak azok, amelyek túlélték a bejárónővel való heti rendszerességű találkozást.