Csak egy alma

20. fejezet

A dolgok örökre megváltoztak. A bizonyosság, hogy mindez így is marad, időről időre Rosie elméjébe kapaszkodott, és ő képtelen volt tőle véglegesen megszabadulni. Az Yggdrasill gyümölcse gondoskodott róla, hogy immár Asgard-ot tekintse otthonának. Ám újra meg újra azon kapta magát, hogy a csillagokkal ékesített távoli horizontot fürkészi, és azon gondolkozik, aznap reggel milyen ízű pitét sütött a pék New York-ban az utcában, ahol azelőtt lakott.

Szórakozottan megvakarta a fejét. A haja számtalan kisebb copfba volt befonva, hogy ne zavarja őt a gyakorlásban. Végigsimított az ujjaival egy tincset, aztán megrázta a fejét, és azt figyelte, hogy ugrálnak a feje körül a fonatok.

Valaki a nevén szólította. Újra. Pislogott néhányat, aztán zavartan elmosolyodott.

- Ne haragudj. Azt hiszem, elgondolkoztam.

Loki a homlokát ráncolta és megrázta a fejét.

- Ennek semmi értelme. Hiába gyakorolsz minden nap, hiába csiszolod a technikádat, és én hiába tanítom meg neked az összes piszkos trükkömet, ha az első jött-ment éj-elf leszedi a fejedet, csak mert te képtelen vagy koncentrálni valami... - be sem fejezte a mondatot, csak tehetetlenül az égre emelte a kezét.

- Sütemény... - motyogta Rosie bűnbánóan. – Áfonyás süteményre gondoltam.

Tudta, hogy a hercegnek igaza van. Amióta csak a sors-istennők kegyeltje lett, – akiknek a létezésében egyébként még mindig nehezen hitt – számolatlanul teltek el a napok úgy, hogy semmi mást nem csinált, csak evett, aludt, és lovagolni meg harcolni tanult Lokitól. Minden szabad percüket együtt töltötték, és ő mégsem tudott szabadulni az emlékeitől, melyek az előző életéhez kötötték.

Megforgatta a kardot a kezében, és megpróbálta ellazítani a vállait. Körözni kezdett a herceg körül, aki a kezében felvillanó türkiz ragyogásból villámtőröket készült a lány felé dobni. Rosie dolga csak annyi lett volna, hogy megpróbálja hárítani őket. Lokinak persze esze ágában sem volt akár egyet is a lány felé dobni, amikor látta, hogy a szemei a messzeséget fürkészik, és a kardját sem tartja rendesen.

Rosie tudta, hogy a Föld számára halott. Bármit is talált róla a rendőrség, amely valószínűleg egy ideig nyomozott utána, már bizonyosan lemondtak róla. Asgard-ban, ahol nem voltak évszakok, elvesztette az időérzékét. Csak nagyon hosszú idő után merte megkérdezni Lokit, mennyi idő telt el azóta, hogy először hozta el őt a Földről.

Elnémult, amikor a herceg vonakodva elárulta, hogy mindez majdnem fél éve történt. Nagyot sóhajtott, és megpróbált nem gondolni rá. Persze nem sikerült.

- Szerelmem... - suttogta Loki, ahogy szorosan átölelte. – Ennek nem lesz jó vége... Meg kellene szabadulnod a köteléktől, ami Midgard-hoz köt. Te már ide tartozol. És hozzám...

Rosie tehetetlenül megrázta a fejét, és odabújt hozzá, és a hajába rejtette az arcát.

- Én próbálok... De folyton kísért a múlt. Furdal a kíváncsiság, mi történt a barátaimmal. Vajon mit gondoltak, amikor nyom nélkül eltűntem? Hiányoztam nekik egyáltalán?

- Halottnak hisznek, úgy vélem. – mondta Loki. – A halandók nem tudnak rólunk. És ennek így is kell maradnia.

- El sem búcsúzhattam tőlük... - nyöszörgött Rosie, bár attól nem tartott, hogy sírni fog. Azon már rég túl volt.

- Meg kell szabadulnod az árnyaktól. Különben képtelen leszel élvezni az új életedet. Nem bírnám elviselni, ha elveszítenélek, márpedig ez fog történni.