Csak egy alma

19. fejezet

Távol az aranyvárostól, távol a Szivárványhídtól és az örökké dübörgő tengertől, és a lehető legtávolabb a Valhalla zajos csarnokától rendezte be Freya Úrnő az otthonát. Tágas, zöld selyemfűvel borított mezők és gazdag kertek közepén állt a kastélya, mely befogadott mindenkit, akiről Freya úgy gondolta, inkább való oda, mint a sörszagú Valhallába. Sokan éltek az Úrnő mezőin és kertjeiben, ám itt nem volt zsúfoltság, és itt bárki egyedül maradhatott, ha úgy tartotta a kedve. A mezők illatosak voltak a szénától, melyet a lovak számára gyűjtöttek. A kertekben ezernyi virág pompázott, és apró szökőkutakból csordogált a kristálytiszta víz.

Freya semmit sem szeretett jobban, mint a nyugodt, háborítatlan boldogságot.

Sok mindent látott, sok mindent hallott már az idők folyamán, ám még ő maga is meglepődött, amikor Odin elmesélte neki egy halandó lány történetét. Azonnal kíváncsi lett erre a lányra. A három Norna, a múlt lánya, a jelen asszonya és a jövő vénasszonya először ragaszkodott hozzá, hogy a halandó lánynak el kell tűnnie a semmiben. Hallani sem akartak arról, hogy újrafonják a lány végzetének fonalát. Csak akkor adták be a derekukat, amikor Freya felhívta rá a figyelmüket, hogy a lány Odin kedvence, egyébként pedig Asgard érdekében áldozta fel magát, és a király bizonyára nagyon szomorú lenne, ha meghallaná, hogy nem tettek meg mindent a lány boldogságáért.

A vénasszony Urd, az asszony Verdand és a fiatal lány Skuld végül leültek egy forráshoz, elvágták, majd újrafonták a sorsfonalat. Freyának nem is volt más dolga, mint türelmesen várni. Ami ebben az esetben igencsak nehezére esett.

xxxxx

Rosie számára megszűnt az idő és a tér abban a pillanatban, ahogy maga ellen fordította a szűz kardját. A világ színek és homályos érzések kavalkádjává változott. Sűrű, áthatolhatatlan massza borította el, melyben meg sem tudott moccanni. Csupán megtapasztalhatta mindazt, mely túl távoli volt ahhoz, hogy egyáltalán valódi gondolatként megszülessen a fejében.

Súlytalanul lebegett, a kardja, a ruhái és a teste nélkül. Sötétség vette körül, melyet néha áttörtek a gyenge fénysugarak, melyek azonban a szivárvány színeinek csak tompa utánzatai voltak.

Hófehér volt a fájdalom, amely mintha vissza akarta volna húzni a mélységbe, oda, ahonnan elindult felfelé. Hamarosan eltűnt, és nem is jelent meg újra. Aztán jött a vörös, mely a dühöt kísérte, de lilába fordult, ahogy az aggodalom lett az erősebb. Mivel a tér nem létezett, felesleges lett volna azt firtatni, honnan jönnek ezek az érzések, vagy hogy kinek az érzései egyáltalán. Az aggodalom szürke szomorúsággá tompult, végül minden újra összekeveredett a feketeségben, mely puha volt és meleg.

A létezés megsemmisült, de ezt a lány csak onnan tudta, hogy aztán egyszerre csak újra elkezdődött. Újra volt már a fent és a lent, értelmet nyert a most, és a valóság szinte felrobbant körülötte. A takaró ránehezedett a lábaira, az orrát megtöltötte a virágok illata, szemét elvakította az ablakon betűző napfény, és felkavarodott a gyomra az ágya melletti kisasztalon gőzölgő húsleves émelyítő szagától.

Oldalra fordult, és kezét a gyomrára szorítva öklendezni kezdett, ami persze hiábavaló próbálkozás volt, mivel az idejére sem emlékezett már, mikor evett utoljára valamit. Ahogy köhögve visszafeküdt a párnára, rájött, hogy igazából arra sem emlékezik tisztán, mikor csinált utoljára valamit. Amikor újra kinyitotta a szemét, az ágya végében egy élénk fűzöld ruhás, égővörös hajú fiatal nő állt feszes tartásban, karjait összefonva maga előtt. A szeme és a szája nevetett, őszintén és boldogan, és Rosie azt gondolta, hogy most neki sem lesz más dolga, mint nevetni és boldognak lenni.