Csak egy alma

8. fejezet

A Szivárványhíd ezer színnel ragyogott az asgard-i nap fényében. A láthatárt őrző felhőkön túl ott pislákoltak a távoli világok soha ki nem hunyó csillagai. A végtelenbe hulló óceán habjai dübörögve törtek meg a parti sziklákon. A Híd végére épített kupola a legkülső sziklákon egyensúlyozott a semmi szakadéka felett. Heimdall, a mindent látó Kapuőr arany páncéljában és kétszarvú sisakjában a kapuban állt, hosszú kardjára támaszkodva, moccanás nélkül, akár a sziklák a lába alatt. Odin, a király rezzenéstelen arccal ült pompás fekete csődöre, a nyolclábú Sleipnir nyergében. Mögötte Asgard legkiválóbb harcosai sorakoztak fel a Hídon. Mindegyikük egy-egy ló kantárját fogta.

Odin vállára egy fekete holló szállt. A király némán bólintott, majd intett a Kapuőrnek:

- Itt az idő.

Heimdall hosszú kardjával útjára indította a vakító fénysugarat, mely a Szivárványhíd meghosszabbításaként elért egészen Alfheim-ig, az elfek világáig. A szerkezetben működő varázslat dübörgése elnyomott minden más zajt, majd néhány pillanat múlva a fénysugárból kilépett az elfek küldöttsége, élén a királlyal és a hercegnővel.

Odin barátságosan széttárta a kezét.

- Legyetek üdvözölve Asgard-ban. Már vár bennünket a lakoma.

Az elf király körbenézett. Jól tudta, hogy Odin arcán a mosoly legalább annyira őszinte, mint az övé. De bármit is gondolt magában, a vendéglátó felé tisztelettel tartozott. Köszönetképpen bólintott, és odalépett a paripához, melyet az Odin mögött álló asgardi harcos tartott készen a számára. Könnyedén, egyetlen mozdulattal a nyeregbe ugrott, és Odin mellé léptetett. A hercegnő, és a küldöttség többi tagja is követte a példáját.

Az asgardiak csoportja szétvált, hogy utat adjon a két királynak, ahogy azok elindultak az aranyváros és a palota felé.

Az asgardiak nem most először láttak elfeket az otthonukban. Mégis mindenki szájtátva nézte a valószínűtlen szépségű fiatal férfiakat és nőket, az elf királyság színe-javát. Őket Sylfain rendszeresen magával vitte, akárhová is látogatott, hogy lenyűgözze a vendéglátóit. A legkíváncsibb tekintetek azonban a hercegnő alakján pihentek meg. Lynthael büszkén, szálfaegyenesen ült a kölcsönkapott ló nyergében, alig palástolva az elégedetlenséget, amiért nem fekete lovat kapott. Festői szépségű arcát hosszú, sötétvörös haj keretezte, mely palástként takarta be a testét egészen a derekáig. A hajában egyszerű holdezüst pántot viselt. A bátrabb asgardi fiatalok odakiáltottak neki, de amikor a közelükbe ért a hercegnő, mindegyik elhallgatott. A fiatal nő oldalára ugyanis keskeny, de annál veszedelmesebbnek tűnő tőrkard volt szíjazva. És Lynthael egy pillanatra sem engedte el a markolatot.

A menet lassan a palotához ért. A trónteremhez vezető előcsarnok kapujában leszálltak a nyeregből. Odinhoz ekkor csatlakozott a felesége, Frigga. Ők vezették az elf királyt és a hercegnőt az udvari testőrség és a lakomára érkező nemesek sorai között a trónig, ahol aranyozott székek várták őket.

Sylfain királyhoz méltó ajándékot nyújtott át Odinnak, egy különleges, drágakövekkel ékesített pajzsot. Thor adta át a királynak az asgardiak ajándékát, egy gyönyörű kardot. Fandral, aki ebből az alkalomból még a szokásosnál is több időt fordított külsejére, egy kis ládikát adott át a hercegnőnek.

Lynthael mosolyt erőltetett magára, és könnyedén fejet hajtva megköszönte az újabb ékszert, amiről tudta, hogy sohasem fogja viselni. Gyűlölte az aranyat, és képtelen volt megszokni az asgardiak szertelen rajongását iránta. Egyre fogyott a türelme. Amióta csak megérkeztek, ide-oda forgolódott, már amennyire azt a protokoll megengedte. Mégsem látta sehol azt, akit keresett.