Csak egy alma

14. fejezet

A palotától hosszú út vezetett a Szivárványhíd kapujáig. A két király, Odin és Sylfain vezették a hosszú menetet, őket követték a népes elf küldöttség katonái. Thor és Sif kedélyesen cseverészve léptettek mögöttük lovaikon. Volstagg pedig kihasználta az időt, és eltüntette a második reggelijét.

Rosie újra kölcsön kapta Stinát Sif-től, és most Fandral mellett lovagolt. A lovak patája ezerszínű szikrákat vetett a Hídon. Odalent a mélyben a tenger habjai kavarogtak, és a párából a nap fényében újabb szivárványok születtek. Rosie az idegessége ellenére elbűvölten figyelte ezt a csodát.

Előző éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt. Reggel két vödör hideg vizet hozatott Inkével, és fojtott káromkodások közepette magára locsolta az egészet. A karikák a szeme alatt már csak halványan látszottak, de sápadt volt, mozdulatai lassúak, és attól félt, megint elsírja majd magát.

Amikor a Hídhoz közeledbe mindenki leszállt a nyeregből, Fandral lesegítette őt.

- Ez gyönyörű, Fandral. – borul a nyakába tetetett vidámsággal, és addig nem is engedte el a férfit, amíg bizonyos nem volt abban, hogy a könnyei nem fognak kicsordulni.

Most nem tudott az elfekre gondolni. Ott állt a Hídnál, és nem hazafelé készült, hanem még messzebbre. Ahonnan ki tudja, mikor fog visszatérni. Ha visszatér egyáltalán... Sötét gondolatok szállták meg, mert a lehetőség, hogy vért ontson, elviselhetetlen volt, ráadásul magában hordozta annak a lehetőségét is, hogy neki magának esik baja. Ez most más volt, mint amikor Loki elé ugrott egy őrült pillanatában. Most volt ideje fontolóra venni mindent, mégis úgy döntött, csatlakozik az asgardiak küldetéséhez. Szörnyű hiányérzete támadt. Van valami, amiről nem tud, pedig fontos lenne.

Loki azonban nem volt velük, így nem is tudta őt kérdőre vonni.

Senki sem látta őt azóta a megbeszélés óta, és fogalmuk sem volt, miben mesterkedik. Thor megjegyezte, hogy biztosan a varázslatait meg a trükkjeit veszi számba. Igazából senkit sem érdekelt, és senkit sem zavart, merre jár a herceg.

Rosie kinyitotta a szemét, és egy nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon, és Fandral lehetőleg semmit se vegyen észre. Loki ott állt előtte, és csupán egy könnyű fekete inget viselt, mint aki csak sétálni indult. Rezzenéstelen arccal bámulta őt. A lány visszanézett rá, és tüntetően letörölt egy könnycseppet az arcáról. A herceg szemében megvillant valami, de a furcsa fény szinte azonnal el is tűnt, ahogy megfordult, és elindult a kupola felé.

Rosie kibontakozott Fandral öleléséből, és ő is tovább sétált. Mire Loki odaért az apja mellé, aki – mivel ő nem utazott, le sem szállt Sleipnir nyergéből – búcsúzni készült, a teste körül felragyogó varázslat nyomán már kétszarvú sisakját, csillogó mellvértjét és hosszú, smaragdzöld köpenyét viselte, melyet magasra emelt a tenger felől fújó szél.

- Felvágós... - nevetett fel mellette Thor, de Loki csak egy lapos pillantást vetett rá. A szája sarkában egy alig észrevehető, apró mosoly bujkált, egyedül az mutatta, hogy gyakran megkapta ezt a kétes dicséretet a bátyjától.

Fandral valami egészen mást motyogott az orra alatt, de Rosie nem értette. Megfordult a fejében, hogy rákérdez, de aztán inkább elvetette az ötletet. Sejtette, hogy Fandral nem osztja Thor öccse iránti szeretetét. Megfogta a férfi kezét, és megszorította.

- Ne félj. Fájni nem fog... - csókolta meg a haját a harcos.

- Fájni? – kérdezett vissza Rosie elborzadva, de Fandral csak nevetett.

- Ne izgulj már... Olyan feszült vagy, hogy attól félek, felrobbansz, mielőtt még Alfheim-be érünk.

Rosie nagyot szusszant, és igyekezett szót fogadni.