Kraken & Peregrine [The Umbrella Academy] - hun // BEFEJEZETT

2. Super high

Ｓｚｕｐｅｒ   ｂｅｔéｐｅｔｔ.

Lassan, de annál biztosabban léptem be a tágas helyiségbe. Szinte azonnal letaglózott az odabent látható, múzeumba illő kép, könyvespolcokkal, festményekkel és egyéb ósdi csecsebecsékkel, néhány stílusos ülőhellyel és egy felső galériával, ahonnan gyanítottam, hogy az egész szobát be lehetett látni. Meglepő módon a tekintetemet először nem az odabent egymagában beszélő férfire irányítottam, hanem egy festményre, amelyen egy fiatal fiú szerepelt. Nem tudtam eldönteni, hogy ki szerepelt rajta, de egészen ismerősek voltak a vonásai, valószínűleg a hírekben láthattam ezt az arcot korábban. Valamelyik tag volt, kétségtelenül. A kérdés már csak az, hogy melyik.

- Figyelj, öreg! Tudod, ha engem öltek volna meg és az egyik fiam - örökbefogadott fiam - történetesen képes lenne kommunikálni a halottakkal elgondolkodnék a... nem is tudom... a megmutatkozáson! Csináld a nagy, mérges szellem kioktatást! Mondd el ki tette és találd meg az örök békét! Az örök béke valószínüleg túlértékelt...

Kicsi kellett ahhoz, hogy el ne nevessem magam a szoknyás, erősen gesztikuláló göndör hajú férfi láttán. Igazából nem a kinézete volt ennyire szórakoztató, hanem az, ahogy önmagában beszélt. Persze nem kellett sok, hogy észrevegyem az előtte álló asztalra helyezett urnát, amelyben valószínűleg az édesapja hamvai lapultak. Legalább már  elég világos volt a szövege alapján: valóban Klaus Hargreeves volt az, teljes életnagyságban, én pedig egyszerre szorongtam és majd' kiugrottam a bőrőmből a vele való találkozás miatt.

- Gyerünk már, Reggie! - kiáltott rá az urnára, majd hirtelen mormolni kezdett valamit a kijózanodásról, amelyhez fejkörzéseket és apró arccsapkodásokat társított, no meg ha jól láttam, akkor a köldökével is játszadozni kezdett egy adott ponton. Mivel nem akartam elnevetni magam és megzavarni őt, ezért csak nekidőltem a legközelebbi komódnak, s úgy gondoltam onnan figyelem majd tovább ezt a kálváriát. Öreg hiba. A kezem ugyanis megcsúszott és a komód széle helyett csuklóból levertem egy azon árválkodó vázát, amely azon perc a földön landolt és természetesen ripityára tört.

Hirtelenjében a szám elé kaptam a kezem, majd ijedten néztem a törmelékekre, aztán pedig Klaus Hargreevesre, aki először csak csodálkozva méregetett, majd nemsokára hangos nevetésben tört ki. Természetesen a zajra ő is felfigyelt, na de arra azért én sem számítottam, hogy így fogja fogadni majd a helyzetet.

- Egek, végre valaki eltörte azt a szart! - kuncogott. - Mindig gyűlöltem azt az ocsmány vázát!

- Én... sajnálom, véletlen volt! - kértem azonnal bocsánatot, majd megpróbáltam összeszedni az általam okozott mizériát, de Klaus megállított.

- Hagyd csak, majd anya vagy Pogo feltakarítja, ne fáradj vele! - legyintett, majd összeszűkítette a szemeit. - Na de ki vagy te és hogyan jutottál be?

Megköszörültem a torkomat. Eljött az én pillanatom. A pillanat, amire hetek óta készültem, bár sohasem képzeltem ennyire... különösnek ezt a találkozást.

- A nevem Everley Macy-Williams - feleltem. - Hát... a mogorva arcú gyerek engedett be! - vontam vállat, mire megint csak egy kuncogásféle hagyta el a száját.

- Oh, szóval Diego - bólogatott. Diego! Hát persze, nem lett volna nehéz kitalálnom!

- Sajnálom, hogy megzavartalak, én csak... én igazából hozzád jöttem - hadartam el egy szusszra, majd visszafojtott lélegzettel vártam a reakcióját. De az nem az volt, amire számítottam. Ismét.