Kraken & Peregrine [The Umbrella Academy] - hun // BEFEJEZETT

4. Jail time

Ｂöｒｔöｎｉｄő

- Még a nevedet sem tudom, mégis miért engednélek be a kocsimba? - tiltakozott azonnal Diego, mire szúrós szemekkel néztem rá. Most már teljesen, totálisan, minden tekintetben az idegeimre mentek a Hargreeves fivérek. Legfőképpen Klaus, de Diego szorosan követte őt a nemlétező listámon. Legszívesebben mindkettőt összekötöztem és belevetettem volna valamelyik folyóba, de szükségem volt a segítségükre, így le kellett nyelnem a bosszúságomat.

- Klaus azt mondta, beszélünk miután eszik, úgyhogy bocs, de ha ő veled megy, én is megyek! - jegyeztem meg, majd még mielőtt megállíthatott volna, beugrottam az autójának anyósülésére, hangosan becsaptam magam mögött az ajtót és becsatoltam az övemet. A hátsó ülésen heverésző Klaus egy kuncogásfélével jelezte, hogy rettenetesen élvezi a szituációt. Vele ellentétben Diego már nem díjazta ennyire azt, hogy csak úgy befurakodok melléjük, amiket morcos pillantásokkal és felhúzott orral adott a tudtomra.

- Nem szeretnélek kiábrándítani, kedvesem, de nem veszed észre, hogy Klaus csak szivat téged? - indította be a kocsit a férfi, majd hajtott ki a sötétes homályba veszett sikátorból, egyenesen a főútra. - Az első adandó alkalommal le fog lépni, ha nem vagy elég éber!

Fortyogni kezdtem magaban a kedvesem szó megnyomásán, amit a férfi mélységes megvetéssel és gúnnyal ejtett ki a száján. Teljes mértékben lenézett, pedig fogalma sem volt arról, hogy engem milyen fából faragtak. Nagyon jól tudtam, hogy Klaus nem lesz egyszerű eset, de úgy gondoltam, meg tudom oldani. Már többször bebizonyítottam, hogy kitartó típus vagyok. Főleg a mai napon...

- Na de Diego, ennyire bízol te bennem? - hajtotta Klaus az állát Diego vállára, ajkait szomorkásan lebiggyesztve. Pontosan úgy nézett ki, mint egy bánatos kiskutya, totál szívmelengető lett volna az alakítása ha nem áradt volna belőle az intenzív piaszag. Kíváncsi voltam mi késztethette őt arra, hogy ilyen mélypontra zuhanjon az életében. Végtére is mindenkinek megvolt a maga szomorú kis története.

- Még ennyire sem! - válaszolta Diego, miközben a körforgalomnál minden előzetes nélkül irányt váltott. Egy értetlen pillantást vetettem felé, s bár nem vártam magyarázatot a tettére, a férfi mégis megajándékozott eggyel. - Előbb el kell valamit intéznem! - mondta, mintha csak most jutott volna eszébe a dolog, mire az ablak szélére könyököltem csüggedten, elengedve a dolgot. Fáradt voltam mind fizikailag, mind pedig mentálisan és nem vágytam semmi másra, mint egy kiadós zuhanyra és egy jó puha ágyra, hogy végre álomra hajthassam a fejemet.  Tenyeremnek támasztva a fejemet néztem egyenesen ki az üvegen, az elsuhanó tájat bámulva, s a rádióból halkan búgó Michael Jackson dalt hallagatva.

Annyira nehéz volt hozzászokni ehhez az új élethez. Mindig is úgy hittem, hogy anyával fogom leélni az életemet Londonban. Már harminc voltam, igen, az én koromban semmi keresnivalóm sem lett volna otthon, de anyát nem tudtam elengedni, képtelen voltam magára hagyni. Senki más nem volt neki ezen a világon, csakis én, nekem pedig senki más, csakis ő. De most, hogy már ő sem volt, rettenetesen nehezemre esett átvészelni a mindennapokat. Harminc évnyi monoton, de boldog körforgást hagytam magam mögött. Úgy éreztem, mintha csak egy hosszabb utazáson vettem volna részt és semmi több, hogy nemsokára hazamehetek és anya ott fog várni. De nem ez volt a valóság sajnos. Mert a rideg valóságban már egyedül voltam a nagyvilágban. Nem számíthattam senki másra saját magamon kívül.

Nem kellett sok, hogy Diego uticéljához érjünk, egy folyóhoz, ahová ki tudja miért érkeztünk. Talán megérezhette az értetlenségemet vagy csak látta az arcomon, hogy megkérdőjelezem az egész egzisztenciámat, mert rögtön magyarázkodni kezdett.