Kraken & Peregrine [The Umbrella Academy] - hun // BEFEJEZETT

10. It was only just a dream

Ｃｓｕｐáｎ ｅｇｙ  áｌｏｍ  ｖｏｌｔ

Klaus ajkai remegtek, miközben könnyezve öntötte a WC-csészébe az apró, kék piruláit. Nem mondom, rettenetes volt nézni a fájdalmát, az viszont örömmel töltött el, hogy úgy döntött, ideje lemondania a hallucinogén, ártalmas szerekről és egy kicsit talajt fogni a realitásban. Úgy döntöttem, nem zavarom meg, hanem inkább hagyom neki, hogy beletemetkezzen a szomorúságba, hogy a szervezete kivesse magából a fájdalmát legalább egy kicsit, így csak csendesen vettem el a tükör fölötti szekrényből az elsősegélydobozt, s kifelé menet finoman megsimogattam a vállát. Ő erre nem reagált, csak tovább szorította a csésze oldalát, így kiléptem a helyiségből, ügyelve arra, hogy résnyire nyitva hagyjam az ajtót. Ha butaságot készült tenni véletlenül, így legalább halhattuk. Fő a biztonság, főleg azok után, hogy elárulta: egy fekete aktatáska segítségével, amit Hazeltől és Cha-Chatól lopott el menekülés közben, visszakerült a Vietnámi háborúba, mert mint kiderült, a táskával időt lehetett utazni.

- Azt hiszem, ebben megvan minden, amit mondtál! - léptem be az akkora már kinyitott dobozzal Diego szobájába, aki addigra már kikaparta a karjából a golyót. - Mondtam, hogy várj meg - sóhajtottam nyugodt hangon, majd elé térdeltem a földre, mert nem szerettem volna az ágyon helyet foglalni, a temérdek, vértől csöpögő zsebkendő között.

- Hamarabb kellett volna intézkedned ahhoz, kedvesem - mondta mosolyogva, legnagyobb meglepetésemre cseppet sem cinikusan, mire én csak hümmögve adtam tudtára, hogy nincs kedvem ezekre az olcsó, humortalan vicceire. A férfi elhallgatott, majd hagyta, hogy kitisztítsam a vérző sebét és az utasításait pontosan követve bekötözzem azt. Végül egy géz a nyaka köré is került, hogy megtartsa vele a sebesült karját. Aztán a ládát becsuktam, a véres zsebkendőket pedig egy kupacba gyűjtöttem és a kukába hajítottam azokat.

- Megvolnánk - jelentettem ki, hátra sem fordulva felé.

- Kösz, Everley - köszönte meg ismét a dolgot, mire csak elégedetten magam elé mosolyogtam és elhagytam a szobáját, hogy az elsősegélydobozt visszaszolgáltassam a helyére. Klaus addigra már sehol sem volt, néhány pirula még gondosan ott lebegett a csésze tetején, én pedig lehúztam a vizet ismét, majd a helyére tettem a ládát. Indultam is volna a társalgóba - Luther bizonygatta, hogy ideje a többiek tudtára adni az Apokalipszis létezését -, ám hümmögő hangokat hallottam valahonnan a folyosó végéről, amint kiléptem a mosdóból. Meg mertem volna esküdni rá, hogy valaki a The Beatles egyik ismerős slágerét, a Here comes the Sun-t dúdolta, s közben a lábával ütemesen dobolt a hangokra. Zenekedvelőként természetesen nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy a hang irányába induljak, s félúton rádöbbentem, hogy bizony bizony, a hümmögés Ben szobája felől érkezett. Erre természetesen a szívem izgatottan kezdett el dobogni a mellkasomban, a testemet jóleső bizsergés rázta meg, a lépteimet pedig megszaporáztam, mert hát arra gondoltam, hogy Uramisten, lehet végre találkozom Bennel!... ám amikor beléptem a nyitott ajtón, egyáltalán nem ezt tapasztaltam: a szoba közepén ugyanis egy fiú dobogott a lábaival, körülbelül Ötös korú lehetett - mármint a fiatal Ötösre gondolok - és tőle származott a hümmögés is. Kis híján a szívzűr kerülgetett, amikor felém fordította a fejét és felismertem benne a gyereket akit a veterán kocsma előtt láttam elsuhanni a gördeszkájával: a talpig feketébe öltözött, szőke tincses, aktatáskás fiút, aki annyira kilógott a sorból.

- Oh, a levakarhatatlan lány. Halihó! - vágta haptába magát, majd széles vigyorával mozgatta meg a kezét intésszerűen, vidáman üdvözölve. Fogalmam sem volt, hogy erre mit kellett volna reagálnom, így csupán értetlenül meredtem az ismeretlen ismerősre. - Daniel DeRulo vagyok, még mielőtt feltennéd a kérdést. Nem, nem vagyok érdemtelen betolakodó, Ötössel dolgozom, miatta vagyok itt!