Kraken & Peregrine [The Umbrella Academy] - hun // BEFEJEZETT

8. So you're sober!

Ｓｚóｖａｌ ｔｉｓｚｔａ ｖａｇｙ！

Ameddig arra vártunk, hogy Diego visszatérjen - személyes reményeim szerint Klausszal, mivel Al említette, hogy Patch nyomozó állítólag megtalálta őt -, addig Lutherrel éberen virrasztottunk Ötös mellett. Találtunk egy pakli kártyát Diego rozoga komódjának egyik fiókjában és azzal szórakoztunk egy ideig, majd kikérdeztem a férfit a Holdon töltött idejéről amelyről szívesen mesélt, viszont elég rövid idő alatt ki is fogyott a részletek megosztásából. Aztán engem is kikérdezett pár gyerekkori emlékemről, majd megkérte, hogy meséljek anyáról is.

- Nagyon szép nő volt - mosolyodtam el. - Sötétvörös hajú, körülbelül eddig ért neki! - mutattam a kezemmel egy kicsit a vállam alá. - A szemének ugyanolyan színe volt, mint a smaragdnak!

- Mint a karkötőnek, amit viselsz? - kérdezte, a tárgyra mutatva.

- Pontosan ilyen, igen - bólintottam. - Bár így utólag belegondolva az övé talán inkább borostyán volt, az enyémet hasonlította a smaragdhoz. - Azt mondta, ez a kő különleges. Akárcsak én is! 

- Igaza volt! - mosolyodott el a nagydarab férfi. - Mármint ne érts félre, nem akarok rád hajtani ezzel a szöveggel vagy valami, csak tényleg úgy gondolom, hogy van benned valami szokatlan, a lehető legjobb értelemben. 

- Mire gondolsz? - kérdeztem érdeklődve.

A férfi megvakarta a tarkóját erre, próbálva összefoglalni a gondolatait.

- Egy napja ismerlek csupán, lassan kettő, de a makacsságodat páratlannak tartom, bár mondjuk Diegora emlékeztetsz csak sokkal kellemesebb csomagolásban. De valójában inkább csak csodállak a kitartásodért, őszintén. Itt vagy már negyedik napja és még mindig semmi sem tántorított el a célodtól. Pedig átestél egy-két sokkhatáson.

- Nem csak én - hajtottam le a fejemet szomorkásan. - Nektek sem volt könnyű. Előbb az apátok, aztán az anyátok... annyira nem korrekt ez! - ráztam a fejemet, ismét felé pillantva. 

- Számunkra sosem volt igazán korrekt az élet! - sóhajtotta. - Biztosan másként lett volna minden, ha a szülőanyám nem ad el az apánknak. Néha elgondolkodom ezen, de aztán mindig arra jutok, hogy minden okkal történik. Mesélj még az anyukádról! - kanyarodott vissza az eredeti beszélgetés medrébe.

- A legkedvesebb ember volt akivel valaha találkoztam. Végtelenül türelmes, megfontolt és odaadó. Nagyon szerette a zenét, ezt örököltem is tőle, meg az indiai kajáért is nagyon odáig volt és sokszor vitt be London belvárosába, múzeumokat látogatni vagy csak valamelyik parkban sétálgatni. Sosem voltunk gazdagok, mégis elvoltunk. Pedig anyám megtehette volna, hogy lemond rólam és egy rakat pénzt összeszed helyette. De amikor az apátok megkereste az ajánlattal, zsigerből elutasította. Azt mondta a világ összes kincse sem érne neki annyit, mint én. Rettenetesen hiányzik! - kezdtem el sűrűn pislogni, hogy odabent tartsam a könnyeket. Megint átjárt a bűntudat amiatt, hogy nem tudtam rendesen elbúcsúzni tőle és hogy annyira borzalmasan viselkedtem aznap. Minden másként alakulhatott volna, ha tudtam volna kezelni az indulataimat. Sosem kellett volna idejönnöm. Meg tudtam volna védeni őt.

- Szóval majdnem testvérek lehettünk volna, huh? - vigyorodott el a férfi, kizökkentve a sötét gondolataim mély bugyrából.

- Igen, majdnem! - helyeseltem. - Ezért is érzem annyira furának, hogy itt vagyok veletek. Mert megeshetett volna az, hogy tényleg itt nőttem volna fel és ebbe olyan ijesztő belegondolni.