Rózsa és liliom ⇢ TaeKook

Ötödik fejezet

"A szerelem a legboldogítóbb, ha titkos s mégis keresi a módokat, hogy világosságra jöhessen!"

Mikszáth Kálmán

Lena: Taehyung

Sounds: Jungkook

Taehyung

A szüleim szigorúan meredtek rám, s még ekkora távolból is feszélyezve éreztem magam. Egy széles üvegasztal választott el minket egymástól, fejemet lehajtottam és a tányéromban gőzölgő levest szuggeráltam. A karomon libabőr futkosott, ahogy attól tartottam, édesanyám akár a puszta nézésével is képes lenne felnyársalni engem. Abszurdum volt, mégsem tartottam kizártnak, hogy ő is eljátszott ezzel a gondolattal, akárhányszor keresztbe tettem a terveinek.

Apám kevésbé bizonyult kőszívűnek, viszont elég üzlet és munka centrikus volt ahhoz, hogy a felesége mellé álljon, mikor a fegyelmezésemre került sor. Mielőtt színt vallottam volna egészen másmilyen kapcsolatot ápoltunk egymással. Néha eszembe jutottak a szép percek, de azokkal csak magamat kínoztam. Soha semmi sem lesz már a régi.

- Miért akarnál te Yoongiéknál aludni? – Anyám szépen ívelt szemöldöke a homloka közepéig futott, látszólag próbálta értelmezni a szándékaimat, viszont esélye sem volt rá, hogy kitalálja az igazi indokot. Éles esze ezúttal nem lehetett segítségére. A családfő az asztal középpontjában foglalt helyet, bal oldalán én, a másikon pedig a szülőm. Nem folyt bele kettőnk játszmájába, de arca mindent elárult, csak nyomós okkal lenne hajlandó engem elengedni.

- Yoongi a legjobb barátom és megígértem neki, hogy nyélbe ütünk egy filmnézős estet. Már múlt hónapban is mondtam, hogy szeretnék náluk aludni. Sokat tanultunk mostanában és jól esne egy kis kikapcsolódás – ideges voltam, féltem a lebukástól és az elutasítás gondolatától is. Muszáj találkoznom Jungkookkal, túl jól éreztem magam a társaságában ahhoz, hogy csak úgy elengedjem az újabb randi gondolatát. A villát kicsúsztattam a kezemből, ugyanis az minden egyes megmozdulásomnál megremegett a kezemben.

- Szükséges ez? Ilyen ostobaságokra fecsérelni az idődet és a Min család terhére lenni? – A nő flegma, kissé lenéző stílusa már nem gyakorolt rám semmiféle hatást. Egykor a lelkembe tiport vele, de mára mindez semmissé vált, megtanultam figyelmen kívül hagyni a szavait, s hasonló vehemenciával reagálni.

- Talán jobban örülnél neki, ha idehaza néznénk hangosan a tévét, vagy popcornt pattogtatnánk a te drága mikródban, anya? – Tudtam, hogy szavaim betalálnak nála, semmi sem zavarta őt jobban a hangzavarnál és az olcsó ennivalók műhatású szagánál. Láttam, ahogy szép formájú arcára fintor szökött, ez pedig már elégtételnek bizonyult minden egyes gúnyos megjegyzéséért. Mintha egy pillanatra még édesapám ajka is felfelé ívelt volna egy pillanatra. Tudtam, hogy kettőnk közé semmi sem vert volna éket, ha nem állok eléjük a nemi identitásommal. Ez az egyetlen tény, amit képtelen volt megemészteni, pontosan úgy, ahogy a legtöbb idős és felnőtt koreai sem.

- Nem, egyáltalán nem. Inkább menj te, legalább nem nekem kell hallgatnom a zajongásotokat, de meg ne halljam, hogy aztán éjszaka lődörögtök a városban és ostobaságokat csináltok! – A családfő egyszerűen csak bólint, hogy ő is beleegyezését adja, habár számára nem volt túl nyomós indok a filmezés, mégis engedményeket tett velem szemben. Valószínűleg a kitűnő félévi bizonyítványom volt az oka, s így próbált megjutalmazni érte.

Tudtam, hogy anyámnál a könyörgéssel és a kérleléssel semmire sem mehetek, hiszen mindezt a gyengeség jeleinek tartotta. Elítélt volna érte. Inkább a saját fegyverét, a lenézést, az emberi blöff erejét használtam fel ellene.