Rózsa és liliom ⇢ TaeKook

Nyolcadik fejezet

A-yo!

Sajnálom ezt a nagyon hosszú kihagyást, az évfordulót is kihagytuk, de nem ment nekünk az írás egyéb okok miatt. 

Valamint elnézést kérek mindenkitől, főleg  (előző nevén Lena) rajongóitól, akik miatta kezdték el olvasni, de egyéb dolgok és okok miatt a Rózsa és liliomot ezentúl egyedül fogom írni. Természetesen ő is benne van még a történet alkotásában, csak most már bétázik. Sajnálom, mert nagyon tehetséges író, kedves lélek, de ezt el kell fogadni.

Azért remélem, hogy megszerettétek a történetet és olvassátok továbbra is! Nem tudom megígérni, hogy a következő rész nem hónapokkal később fog érkezni, mivel a szakmai gyakorlatom töltöm, a szakdolgozat, államvizsga és a nem sikerült nyelvvizsga is rám vár, hogy megint megpróbáljam. De abban biztosak lehettek, hogy ebben a könyvben sok minden fog még történni. Jungkooknak és Taehyungnak meg kell majd harcolniuk egymásért és a rosszakaróikkal. 

SPECIAL CHAPTER

Hoseok

A füstölő bűzrudat az ajkaimhoz emelve elmélkedtem el a lemenő nap fényében fürdő várost szemlélve. Korábban sohasem dohányoztam, manapság mégis általános szokásommá vált, hogy kijárjak a szalon elé, míg a következő kuncsaftot vártam. Jungkook gyakran megemlítette, hogy igazi láncdohányos lettem én is, de mióta ismertem Yoongit, azóta képtelen voltam letenni. Gyakran találkozgattunk, és olyankor egyikünk sem bírta megállni, hogy ne szívjon el egy-egy cigarettát. Rá emlékeztetett, a közös pillanatainkra, akárhányszor a tüdőmbe juttattam a kátrányt. A szőke különös személyiség volt, néha ellökött magától, néha pedig mindennél közelebb akart tudni, olyan volt, akár a füst, egy ideig velem volt, mellettem, aztán elillant. Káros volt, de megnyugtatott és a függőjévé tett. Abban ugyan nem voltam biztos, hogy a másiknak is a függője voltam-e, de tény, hogy mindig magamhoz akartam csábítani, édesgetni, ami alkalom adtával sikerült is.

Habár nem mindig úgy, ahogy én azt akartam.

Egyikünk sem volt túlzottan visszafogott, mindketten kimondtuk azt, amit éppen gondoltunk, csak éppen az érzéseink megvallásában voltunk reményvesztettek. Már a kapcsolatunk elmélyítése is kínkeserves pillanatokkal kezdődött:

- Minden rendben van a tetoválásoddal, nem fertőződött el a tinta, szóval az aggodalmad felesleges. Nem emiatt vannak fájdalmaid – lekapcsoltam a lámpát, aminek fehér fénye alatt megvizsgáltam a szőke karját, melyet érzelemmentes kifejezéssel tűrt. Cseppet sem tűnt úgy, mint akinek fájdalmai lennének. Testet öltött bennem a gondolat, hogy talán csak ostoba mód színleli a panaszait, de végül nem akartam ebbe belegondolni. Vélhetőleg semmi közöm sem volt hozzá, hogy milyen eszközökkel próbálta áltatni magát, vagy miféle haszna származna belőle, ha hazudott nekem.

Pontosan két hét telt el azóta, hogy az alkarjára került az a cirkalmas mintázat, és én képtelen voltam kiverni a fejemből a széles, csalafinta mosolyát. Aznap telefonszámot cseréltünk, mégsem kerestük egymást napokig, nem is hallottam felőle, mígnem egyik éjszaka megcsörrent a mobilom, és kétkedve ugyan, de elhittem neki azt a mesét, hogy rémes fájdalmai voltak, és félt, hogy mindezt a tetoválás okozza. A hangszíne semleges volt, ostobaságnak tűnt, hogy ez igaz legyen, mégis mindennél jobban féltettem a munkámat. Ha valamit mégis elrontottam, annak következményei voltak, így kétségkívül azonnal belementem az ellenőrzésbe.