Aki a csillagokat tartja - ÁTÍRÁS ALATT

*~Egy levélnyi igazság~*

A Lostwood és a Madinson-kúria közötti kavicsos út egyhatalmas angolkerten vágott keresztül. Ez a terület elvileg a nemesi család birtokaihoz tartozik, azonban bárki használhatta, hiszen az északról érkező országútról lekanyarodó bekötő szakasz is ebbe az elegáns ösvény befutott bele. A liget tele volt öreg, terebélyes fákkal és szélesen elterülő bokrokkal. Rengeteg fajtát lehetett találni köztük. A legkiemelkedőbb lakosa mégiscsak egy egyszerű tölgyfa volt. Igaz, igen vakmerő vállalkozás egyszerűnek nevezni, mivel legalább három ember kell ahhoz, hogy körbeölelhessék a törzsét. A fa ráadásul egy kisebb domb tetején állt, így még hatalmasabbnak tűnt és mindenki ismerte. Mondhatni egy tájékozódási pont volt, mivel egyszerűen mindenki tudta, hogy hol van, hogy onnan hány perc még a város, vagy éppen a kúria. nem csoda, hogy Sarah és William is ezt a helye választotta arra, hogy egy kettesben beszélgessenek. A jegyző már korán kiért és sokat várakozott a lányra, akinek a sziluettje végre-valahára feltűnt a horizonton. Késő délután volt és a lemenő nap vörösre festette az égbolt nyugati felét. A szél bár nagyon fújt, mivel nem volt hideg, az idő jólesett a férfinak. Sarah lovon érkezett. Nem mondta el senkinek, hogy hova megy. Még Claranak sem. Így hát a birtokon mindenki azt hitte, hogy csak kilovagolt. Az örökösnő haját a szél és a gyors vágta teljesen összekócolta. Kapkodva próbálta helyreigazítani a lázadozó tincseket, mielőtt leszállt volna a lóról. William habozott odalépni hozzá, hogy lesegítse, így végül igen érdekes jelenet lett a vége: bár a jegyző megragadta a lány kezét, hogy Sarahnak legyen mire támaszkodni, mire a kezük összeért, a nemes már a földön állt. A lány elkapta a kezét, majd újra a haját kezdte el igazgatni. Mindeközben kínos csend állt be. William a lányt vizslatta, hiszen három hónapja most látta először. Sarah végül megköszörülte a torkát.

-Örülök, hogy újra látom, Mr. Jackson!-köszöntötte a másikat.

-Én is, hogy visszatért, kisasszony.-hallatszott a válasz. Sarah meglepődött azon, hogy mennyire megszokottan a hangzik a jegyző hangja, annak ellenére, hogy oly régen beszélgettek egymással. A nyár szinte minden napján fel tudta volna idézni ezt a hangot.

-Kicsit elhúzódott az utazásom, nem igaz?-nevetett az örökös kínjába és a mellénye díszítését kezdte el piszkálni. William megint habozott. Úgy tűnt, valami fontosat akar mondani, de amint kinyitotta a száját, meg is gondolta magát.

-Nézze én...-kereste a szavakat Mr. Jackson.-Én nem tudom, hogy hol hibáztam.. és ne mondja, hogy nem hibáztam... kérem, tudnom kell!-kérlelte a lányt. Sarah megszeppenve nézett rá.

-De hát sehol se hibázott. Nem tudom erre a kérdésre válaszolni. Nem az Ön hibája, csupán túlreagáltam a helyzetet.-a lánynak legszívesebben sírni lett volna kedve, de a büszkesége nem engedte. William értetlenül bámult rá.

-Mármint, hogy, ami Miss Batessel történt?-érdeklődött és fokkal közelebb hajolt az örökösnőhöz. Sarah hirtelen úgy érezte, hogy nem kap levegőt, ezért megvonta a vállát, mint akit nem érdekel az imént feltett kérdés, majd megkerülte a hivatalnokot, hogy leülhessen a tölgyfa tövébe. Hátát a vaskos fának döntötte és kibámult a fejéből a semmibe. A két fiatal újból nem szólt egymáshoz. William a kalapját forgatta a kezei közt a karimáját fogva, míg a lány látszólag a naplementét nézte, miközben a jegyzőtől távolabbik kezével kitépkedte fűcsomókat. A fura helyzetet csak az még képtelenebb dolog szakította meg, hogy az örökösnő hirtelen harsányan felnevetett.

-Képzelje!-fordult Mr. Jackson felé mosolyogva.-Londonban találkoztam egy herceggel. Leültünk egy narancsfa alá és a csillagokat néztük. Képzelje a herceg szerint badarság a mi kis mondánk! Ó, mennyire felháborodtam akkor ezen és lám, most megnevettetett ez az emlék. Milyen fura!-a lányból csak úgy dőltek a szavak és a gondolatok. William felé fordult, aki ekkora szintén mosolygott.-Ugye Ön nem gondolja azt, hogy minden mese és monda ostobaság?-kérdezte aggódva tőle az örökös.

-Dehogyis.-rázta meg a fejét a jegyző, majd ő is a fa mellé lépett, hogy leüljön a beszélgetőpartnere mellé.-A hercegek viszont néha igen felfuvalkodott alakok tudnak lenni.-mondta egy gúnyos mosollyal az arcán. Ezen mindketten kuncogtak egy kicsit. Megint csend telepedett a tölgyfára, de most már nem olyan sokáig. William a kabátzsebébe nyúlt és óvatosan előhúzott előle valamit. Sarah kíváncsian nézte, mit akar a férfi. A lelkesedése azonban nem tartott soká, mikor felismerte Emma Bates levelét. William odanyújtotta a lánynak a papírt.

-Nem. Nem olvashatom el.-ellenkezett az örökös.-Az nem lenne helyes.

-Ragaszkodom hozzá, Miss Madinson, kérem.-felelte a hivatalnok. Sarah nagyot sóhajtott, majd átvette az üzenetet.

Kedves Will!

Tudod, hogy én igazán hálás vagytok nektek, különösképpen az Édesanyádnak, de nem értettem, miért kellet elmennem az esküvőre, igazán nem volt helyem ott.

Nem mondtam meg senkinek, hogy miért, de elutazok még a hétvégén. Gondoltam a legjobb, ha te tud meg, hogy tanítói állást kaptam egy családnál. Ez nélküled nem sikerülhetett volna. Köszönöm örökre hálás leszek!

Láthattam, hogy magadon kívül vagy az esküvőn. Édesanyád szerint, azért, mert szerelmes vagy, mégpedig belém. Mindig is testvérek voltunk egymás számára, nem is értem édesanyád ezt, hogy gondolta. Szerinted ezért vitte el az menyegzőre, vagy csak én találok ki ostobaságokat. Mellesleg egyértelmű, hogy Miss Madinson jobban érdekelt téged aznap, akárcsak fordítva. édesanyád annyira belemerült a saját téveszméibe, hogy ezt észre se vette, ráadásul szerintem Miss Madinsont is sikerült félrevezetnie. Hiába próbáltam vele beszélni erről, valahogy mindig sikerült ott hagynia, szóval attól félek összetört a szíve, kérem, ne hagyd, hogy Miss Madinson így eltávolodjon tőled. Édesanyád szavaival élve: pedig olyan szép pár lennétek!

Maradok szerető húgod,

Emma

Sarah érezte, hogy teljesen elvörösödik a feje. Zaklatottan felpattant, kezében a levéllel és elindult a lova felé.

-Nem hagyom, hogy megint elmenjen!-kiáltott ekkor utána William.-A múltkor is olyan sokáig volt el.-tette hozzá, kissé lágyabban.

-És ez mit számít?-kérdezte idegesen a lányt. A szemeiben a régóta magukra várató könnyek jelentek meg. kapkodva igazgatta a nyergét.

-Nagyon hiányzott.-felelte a férfi. A hangja őszinte volt. Sarah megtorpant.

-Igazán?

-Még sosem hiányoltam semmit az életemben.-vallotta be William. Szünetet tartott, majd mélyen a lány szemeibe nézett.-Kérem.-az örökösnő erre sírva fakadt. Megpróbált küzdeni ellene, de a zokogás így is feltört belőle néhányszor. William lassan lépdelt feléje. Amikor már pár lépésnyire voltak egymástól, Sarah a jegyző nyakába ugrott és szorosan átölelte. Mr. Jackson is így tett. Sokáig állhattak így ott, de nem érzékelték igazán az idő múlását. A szél eközben még jobban feltámadt és a nap egyre közeledett a nyugati látóhatár felé. Sarah és William lassan váltak szét, és mindvégig egymást nézték. Sarah meg volt győződve, hogy ez emberek megérzik azt, ha csókot fognak kapni, bár még sosem érzett ilyet. Mostanáig. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy a férfi a derekánál fogva közelebb húzza magához, a másik kezével felemelve a lány állát. A lány szinte már érezte a másik leheletét az ajkain.

És ekkor az egész tájat egy hatalmas robbanás rázta meg.