Aki a csillagokat tartja - ÁTÍRÁS ALATT

*~Zivatar~*

Tavasz. Megannyi illat kevergett a szélben. Az aroma-felletegben megannyi virág helyett kapott. Volt benne vadrózsa, orgona, kamilla, százszorszép, és egy kis viola. Egy egész rétet be lehetett volna tölteni velük. A virágok közt egy kis csermely tört utat magának. Halk morajlása mesés szimfóniát komponált a szél susogásával és a bogarak zsongásával. Az égbolton hatalmas bárányfelhők úsztak keresztül, a köztük áttörő napsugarak fénybe borították a mezőt. A közeli lugasosból egy őz merészkedett elő. A patak felé indult, hogy enyhítsen a szomján. Óvatosan lépkedett a lábszárközépig érő pázsiton. Úgy tűnt, egyedül van.

Az őz hirtelen megtorpant. A mező túloldalára szegezte tekintetét, a látóhatárt kémlelve. Egy hirtelen mozdulattal felugrott, majd pár szökkenéssel visszamenekült a lugas biztonságos rengetegébe. A másik irányból jóízű nevetés hallatszott. Egy fiatalabb és egy idősebb lány hangja volt.

‒ Sosem kapsz el, Emily! ‒ bukkant elől az utóbbi. Mogyoróbarna haja kiengedve a hátát csapdosta, ahogy végigfutott a réten. Könnyedén haladt a magas fűben lenge ruhájában. Nem sokkal később, a háta mögött a második érkező is megérkezett. Egy sötétbarna copfos kislány, alig múlhatott hat. Kicsit nehezebben mozgott sűrűben, mint az előtte futó. A lábai alig értek ki a fűből. Gyorsan kapkodta a levegőt. A nagyobbik lány lassított. A kicsi erre új erőre kapva, belehúzott, hogy utolérje.

‒ Mindjárt megvagy, Sarah! ‒ kiáltotta zilálva. Dundi kezeit a menekülő társa felé nyújtotta. Az tovább lassít, hogy elkaphassák.

‒ Jaj, ne! ‒ színészkedett az idősebbik. Pillanatokkal később Emily már a szoknyájába kapaszkodva lógott rajta.

‒ Megvagy ‒ szuszogta a kislány két levegővétel között.

‒ Hú, de gyors voltál! ‒ csodálkozott Sarah. Tenyerével végsimított a homlokán. Igencsak megizzadt a játék közben.

‒ Megmondtam, hogy én vagyok a leggyorsabb kislány Lostwoodban! ‒ büszkélkedett Emily, most már lassabban véve a levegőt. De még mindig ki volt fulladva az előbbi sprint miatt. Úgy döntött, leül a virágok közé.

‒ Azt hiszem, a legjobbaknak is kijár a pihenés, nem gondolod? ‒ Sarah helyet foglalt mellette. A kicsi csak bólintott és elkezdte a körülötte lévő virágokat.

Sarah tekintete az égboltra vándorolt. A bárányfelhők mintha gyorsabban mozogtak volna, mint mikor elindultak. A szél is feltámadta, a lány felborzolva a lány haját. Sarah igyekezett a fürtjeit elsöpörni az arcából. A nap kibukkant a felhők mögül. Sarah beleborzongott a napsugarak érintésében. A télnek köszönhetően a bőre még tejfehér volt. A nagyobb városokban divatosnak számított az ilyen fajta sápadtság, mert arra utalt, hogy az illető nem végzett kétkezi munkát. Talán még jól is állt a lánynak a fehérség, mert kiemelt a kerek, bársonyzöld szemeit. Sarah mégis alig várta, hogy lebarnuljon a nyári napon. Olyankor a haja is kiszokott szőkülni. Régen aranyloknijai voltak, de ahogy idősödött, úgy nőtte ki. A nyári szőkeség arra a gyerekkorára emlékeztette. És Sarah még nagyon nem akart felnőni, holott már betöltötte a tizennyolcat.

Emily ezzel szemben még a gyerekkora közepén tartott. A bőre is sötétebb volt, a haja pedig szinte már fekete. Vizeszöld szemei és szeplői voltak. Az arcán mindig egészséges pír ült. Egy egyszerű szürke ruhát viselt, mely csak a térdéig ért. A lábain jól látszottak a játékok emlékei: kisebb horzsolások és egy‒két lilás folt.

‒ Olyanok, mint amik a ruhádon vannak ‒ szólalt meg Emily a kezében lévő virágcsokorra mutatva.

‒ Igen, kértem Mollyt, hogy a rét virágait hímezze rá ‒ simított végig a selymes anyagon a nagyobbik.

‒ Csinálok belőle koszorút! ‒kiáltotta izgatottan a kislány. Sarah elmosolyodott.

‒ De siess vele, attól tartok, hogy zivatar közeleg! ‒ mutatott a horizontra.

‒ Ne felled, hogy én vagyok a leggyorsabb kislány! ‒ emlékeztette Emily és nekilátott a munkának.

Kis idő elteltével már érezni lehetett a közelgő eső illatát a levegőben. A szél már a közeli lugasos fáit tépázta.

‒ Jobb, ha elindulunk ‒ tápászkodott fel a földről Sarah.

‒ Pillanat ‒ felelte a kislány és az utolsó virágszálat is belefűzte a koszorúban. ‒ Kész is van!

‒ Nagyon szép lett! ‒ dicsérte meg az idősebb.

‒ Tessék, a tied! ‒ nyújtotta felé az elkészült művet Emily. A nagyobbik lehajolt, hogy a fejére helyezhessék a koszorút.

‒ Csinos vagyok? ‒ kérdezte. Mielőtt a kislány válaszolni tudott volna, a szél felkapta a virágkoronát és pár méterrel odébb repítette azt. Sarah egy gyors ugrással visszaszerezte.

‒ Igazad van, indulnunk kéne ‒ kommentálta az esetet a fiatalabb. Visszafordultak abba az irányba, ahonnan érkeztek. ‒ Amúgy csinos voltál vele, biztos sorban állnak majd érted a vőlegények! ‒ tette hozzá játékosan. Sarah egy pillanatra megtorpant. Emily is megállt és pár pillanatig érdeklődve kutatta a nagyobbik arckifejezését, majd megérintette a karját.

‒ Te vagy a fogó! ‒ kurjantotta és futni kezdett.

Sarah nem késlekedett, gyorsan a lány nyomába eredt. A réten újra csend lett, hamarosan azonban leszakadt az ég, és a víz zubogása elnyomta a rét halk muzsikáját.

(A könyvet a fent található dal csodálatos szövege ihlette. Érdemes meghallgatni.)