Az élet bajos oldala [Befejezett]

Fejben dől el

Na a fenébe már... Egyik este néztem hogy mennyi olvasója volt a sztorinak (akkor 297), és úgy gondoltam hogy 300-nál kiírok egy aranyos kis üzenetet hogy köszönöm szépen a sok olvasót, erre reggel nézem, és már 315-nél tartott a számláló.
Viszont így is szeretném megköszönni, hogy ennyien olvastátok a történetet, még a ritka frissülések ellenére is.
Ez a frissülés pedig olyan ritka, hogy egy hónapja nem jutottam oda, hogy ezt kitegyem😅

Az új részhez: Bon appétit!

- Sam! - Scott idegesen rontott ki a szertár ajtaján. Szája kivörösödött, arca kipirult, homlokán pedig megjelent néhány izzadságcsepp, amitől kósza tincsei a homlokára ragadtak. Görcsösen szorongatta az ajtó kilincsét, és fürkésző tekintettel keresett engem. - Sam, basszus...

- El ne kezdj magyarázkodni. - szóltam nyugodtan, miközben belül majdhogynem felrobbantam a visszatartott érzésektől. Hogy elvonjam a figyelmemet, megpróbáltam csak a játékra figyelni, de nem igazán ment, úgy hogy megfogta a kezemet, amit sehogy sem akart elengedni. - Semmi közöm hozzád. Azt és úgy erőszakolod meg a szertárban, akit és ahogy akarsz. Nem érdekel, csak légyszi azzal a kezeddel ne érj hozzám, láttam hol volt.

- De Sammi... - csak azt csodálom hogy nem borult térdre előttem, lábaimat csókolva, és közben könyörögve, hogy bocsássam meg neki ezt a tévedést. Már épp nyúlt volna a karom felé ismét, mikor elegem lett és felé fordultam.

- Mondom ne. Nem érdekel. Nem vagyok se a barátnőd, se semmid. Csak osztálytársak vagyunk. Te vagy a tesóim egyik legjobb haverja, és ennyi. Ha nagyon akarsz nyugodtan menj vi... - rövid monológomat méginkább megkurtította egy kiáltás.

- Sam, vigyázz! - nem tudom hogy ki volt az, csak annyira volt időm hogy megforduljak, aztán csatt... A labda pont az arcomba csapódott, én pedig eldőltem mint egy zsák krumpli.

Szerintem elájulhattam, mert a legközelebbi emlékem, hogy Scott felkap a földről, és sietős léptekkel indul el velem az iskola folyosóin. Mikor ez eljutott a tudatomig, pár pillanatig meg sem mertem mozdulni.

- Azért levegőt vegyél. Vagy akkor félő hogy beindulnál az illatomtól? - valamiért nem lepődtem meg eme a perveznek is felfogható kérdésen. Nem foglalkozva vele, feltettem a saját kérdéseimet.

- Mi történt? Ugye most nem használod ki hogy kettesben vagyunk... - teljesen kétségbe estem a gondolattól, hogy most bevisz valamelyik WC-be és megerőszakol. Az sem sokat segített a kialakulni készülő pánikrohamomon, hogy meg sem tudtam mozdulni

- Tori fejbedobott a labdával, aztán elájultál. És igen... Szeretnék beszélni veled.

- Leszarom, nem kell kifogásokat kitalálnod. Nem érdekel. Mint mondtam, nincs hozzá semmi közöm. - nekem is feltűnt, hogy egy kicsit úgy próbálom a szájába rágni a dolgokat, mintha egy kisgyerek lenne, de addigra már mindegy volt. Hirtelen megtorpant és lerakott. Ahogy lábam földet ért, kicsit megszédültem de nem foglalkoztam vele, csak a fiú ismeretlenül csillogó szemeit tudtam figyelni.

- Feladom! Neked mi kell? - rivallt rám, mint ahogy anyám szokott. Kicsit megrémített mikor megragadta a karomat és kicsit rántott rajta egyet. - Négy éve próbálok mindenben a kedvedben járni. Mit kell tennem? Boruljak térdre előtted és könyörögjek, hogy ne nézz kavicsnak, vagy mi? - akaratlanul is a karja után nyúltam és megfogtam azt. Annyira furcsa volt, még sosem csinált velem ilyet.

Erős hányinger fogot el, és egyre hasogatóbb fejfájás ragadott ki a világból. Nem tudtam rendesen koncentrálni arra amit mondott, de megpróbáltam. Elengedett és elfordult tőlem.