DANTALION

Mindennek a kezdete

A bentlakásos fiúkollégiumnak is akadnak előnyei... Na jó, kinek akarok hazudni mindenki tudja, ez senkinek se válik hasznára. 

Kivéve annak a mindenre elszánt halom baromnak, akik most, a kora hajnali órákban rikácsolásukkal felverik az egész szárnyat. Átfordulok az oldalamra, párnám a fülemre szorítom a kinti hangzavar elől. 

    Hol a francba vannak ilyenkor, a prefektusok?

....

Basszus! Tudtam, hogy valamit elfelejtettem!

Kivetődök az ágyból, pizsamámra felkapva köntösömet robogok utánuk. Hangos pukkanások zaját hallom a domboldal távolabb eső része felől. 

  Ha jól emlékszem, a múlt héten is elkoboztam tőlük azokat a kis tűzijátékokat... - zsörtölődök magamba, átcaptatva az udvar deres füvén. 

Miért is kell pont nekem, az ilyen idétlenekkel foglalkoznom?! 

Papucsom elején nedves folt sötétlik, mire megpillantom a keresett csapatot. Ahogy az izomagyúak vezére észrevesz elkiáltja magát.

  - Itt a prefektus, futás! 

  - Megállni! - ordítok és a nyomukba eredek, de jóval gyorsabbnak bizonyulnak nálam, már félúton a lábuk nyomát se látom. - Mocskos csürhe... - fújtatok. 

Miért pont nekem, az éltanulónak kel legyen gatyába rázni a tuskókat? Hát mire van ott a biztonsági személyzet? Minek néznek ezek engem, házőrző kutyának? 

Visszasétálok a kollégium épületébe, bevágom a szobám ajtaját.

  Az iskola mintadiákja köteles példát mutatni a többinek - motyog a fejembe az igazgató, gyorsan elhessegetem a gondolataim közeléből. 

 Átvetem iskolai egyenruhámat, a tükör előtt állva megigazítom nyakkendőm. Felpattintom a kis fehér dobozt, egyik ujjbegyemmel kiveszem belőle a kék kontaktlencsém, amit bal szememre illesztek. Pislogok néhányat míg megszokom, ekkor kopognak az ajtómon. 

Az egy évfolyammal felettem járó Jean Girard támasztja a bejáratot. 

  - Morgan bandája megint kihúzta a gyufát mi? - kérdezi, karba fonja kezeit, rövid ujjú pólója ráfeszül izmaira. 

  - Meg engem az álmomból... - morgom és becsapom előtte az ajtót. 

Egymás mellett haladunk, a rövidesen diákokkal teli csarnokhoz. 

Kötelességtudóan mérek végig annyi embert amennyit tudok. Jó prefektushoz híven törekszem az iskola szabályainak betartatására, még ha azokkal olykor magam se értek egyet. Ennyit igazán megtehetek.

Ha már a nyakamba sózták a feladatot, csináljuk rendesen!

Persze minden egyszerűbb volna, ha egyesek nem úgy kelnének fel reggel, hogy azon az adott napon, csak azért is megkeserítik a munkámat... 

Ilyen például, a most is idegeimen kötéltáncoló bagós bagázs feje, akit nem nevezek nevén, mert egy; nem tudom, és kettő; nem is érdekel. 

Szerencsére Jean amikor tud mindig segít a túlerővel szemben, bár amikor igazán kellene, valahogy sosincs a közelben.

Ez miatt csak akkor fortyog az agyvizem, mikor egy részeg csoportot kell egymagam visszatoloncolom a hálókörletükbe.

A tágas belső udvar ma reggel is tömve van. Szlalomozva az emberek között evickélünk el a tanteremig.

Nem akarom magam dicsérni, de ha filozófiáról van szó, nálam jártasabbat nem találnak az iskolában! Ezúttal is kitüntetett figyelemmel követem végig a három órás előadást.