DANTALION

Bízol bennem?

  Tudom, tudom csúnya rossz Damon, nem hozott részt hónapok óta, nem kapok jutalom falatot :( 

- Röstellem magam, amiért a legutóbb csúnyán letámadtalak - kúszik savanyú mosoly, Silky arcára mialatt a Főnök parancsára, átvizsgál a legkisebb porcikámig. Minek néznek ezek engem egy kisgyereknek, aki nem tud magára vigyázni a homokozóba? - szótlanul fixírozom, kalapjáról lifegő kristályait. 

  - Végeztünk már? - horkantásomra, csak egy figyelmeztető pillantást kapok a sarokból. 

Urunknak és Parancsolónknak bizonyára nem tetszett, a részéről "Te nem vagy abban a helyzetben" szerű sürgető kérdésem. Tudod mit? Hát, szerintem pedig nagyon is abban a helyzetben vagyok!

Hogy makacsságból, vagy csupán merő utálatból direkt nem néztem e rá, egyértelmű. Kicsit mindkettő igaz volt. 

Csak azért sem engedtem annak a tekintetnek, ami lyukat ütött a rajtam. 

Nem fogom magam bűnösnek érezni. Soha, de soha. Nem fog bűntudatot kelteni bennem... Ezt az arckifejezést látni, megért mindent. Szemöldöke majdnem egybeér, mellkasa előtt szorosan összefont karokkal úgy támasztja a falat, mint valami farönk. Rezzenéstelenül mered egyenesen rám.

Ezt, akár vehetném győzelemnek is. Örülhetnék, hogy sikerül mindig az idegein táncolnom és mindezt következmény nélkül tehetem, nem fog megleckéztetni miatta. Az öröm, közelében sincs annak aminek a tetején épp csücsülök.

Hiába mustrál a távolból, továbbra is fenntartva az orromat ráncolom a homlokom, ahányszor Silky olyan területre ér, ahova nem kéne neki. Szemem sarkából is látom sziluettjét. Úgy villódzik a homályban, akár egy karácsonyfa. Aurája pulzál körülötte, nem kell médiumnak lennem, hogy tisztán kilássam belőle.

  Nem boldog.

  - Próbáld meg nem felfalatni magadat, a.... - lép hátrébb a nő, mire a mondat végére érne én már messze járok.

Fütyörészve erőltetem rá magam, figyelemre se méltassam a mögöttem trappolót. A mindeddig pólómat égető szemek, most a tarkómra vándoroltak. Ha tehetném, elfutnék előle. A baj csak az, Ő sem ostoba.

Léptei egyre nehezebben koppannak a fapadlózaton. Halovány félelem fut végig rajtam, az érezhetően egyre dühösebb démon jelenlétével. 

  Talán, mégis túlzásba estem... - ismerem el, kizárólag gondolatban. 

Ha annyira szeret a fejembe áskálódni, tessék, remélem most már leszáll rólam. A következő ajtónál megragadja a vállam, csepp finomság nélkül lök be rajta. Időt sem hagyva, felfogjam mi történik lök a falhoz. Elnyílt szájjal pislogok, miután sikerül felmérnem a kettőnk közti leheletvékony helyet, vörösödve préselődök neki a kopott márványnak. 

Haragosan emelem fel a fejem, határozottan előre lépnék, de meg se moccan. Arca vészesen közel került az enyémhez, inkább visszahátráltam. 

Semmi kedvesség nem volt abban a tekintetben. Pupillája vékonyodott, mint egy vadászni készülő macskának. A legrosszabb az egészben; nem tudtam kezdhetek rettegni, esetlegen próbáljak e meg kibújni alatta.

Karját mellém emelve, lehetetleníti el a második opciómat. Marad az összekuporodva várva a halált - című attrakció bemutatása. Csak mert most pont úgy néz ki mint aki gyilkolni készül. Fülem mellett ahol támaszkodik, megreped a borítás, apró maradványok hullanak bakancsom mellé. 

Egy verejtékcsepp folyik végig a nyakamon. 

  - Ne kelljen még egyszer elmondanom - ezt a Dannyt, nem ismerem. - Nekem is vannak határaim - szavai élesen csapnak arcon, közelebb dőlt, pedig én már képtelen lettem volna visszavonulót fújni.  - Megértetted?