DANTALION

Metamorfózis

Április, a mindenki által várt szünet ideje.

Kivéve a prefektusoknak. Nekünk ez az időszak egyenlő a halállal.

Fel-alá rohangálni papírokkal a kezünkben, hogy az első lépcsőfoknál meginogva robogjunk le az aljáig ahol aztán ígyis-úgyis pofára esünk.

Grimaszba rándul az arcom, sebzett térdemet masszírozva.

Minden évbe megtörténik, habár reméltem most végre kimaradhat a napi rutinból. Alig látok ki az elém magasodó stóc alól, a sarkon befordulva nekimegyek valakinek.

Jean elkapja a leboruló pakkot.

  - Nehéz a munka mi? - dobja vissza a tetejére és leveszi a felét róla.

  - Nem rosszabb, mint a szalagavató bál...

A prefektusi iroda az alagsorban volt, míg oda leértünk, a nehéz csomag elnyomta a karomban keringő összes vért. Hátamat masszírozva egyenesedek fel, nekitámaszkodva az asztal szélének.

 Az elsőéves fiatal hölgy, - azon kevesek egyike, akiket lány létükre mégis felvettek kimagasló eredményeik végett - a számítógép mögött görnyedve hajol a billentyűzet fölé. Haja laza kontyba fogva áll, táskás szemén félig lelóg fekete keretes szemüvege.

  - Crystal, hogy áll a jelentés? - könyöklök előre, kicsípve a tálcáról egy kekszet.

  - Inkább ne kérdezd... Ebbe a hónapba se leszünk kész határidőre.

Persze, miért is könnyítsük meg a dolgom?

Pont nem akadt jobb dolgom a diákok iratainak rendezgetésénél... Nagyot sóhajtok, leülök a vele szembeni székre és belevetem magam a munkába.
 
Ketten vagyunk egész napra, szóval hacsak nem ugrik be még pár ember estére se leszünk kész. 

Jean, levágva magát a kanapéra, feldobja lábait.

  - Ha lógni akarsz, mehetnél a katedrálisba. Itt csak rontod a levegőt - mondom fel se nézve a képernyőről.

  - Mehetnék, de... Mindig öröm nézni ahogy szenvedtek!

  Fel ne találjak állni, mert akkor állba verem az biztos.

Figyelmen kívül hagyom megjegyzését, a feladatra összpontosítok.

Már két órája ülök az asztalon összekuszálódott papírhalom fölött és büszkén jelenthetem ki, a felén túl vagyok, így elégedetten, tagjaimat nyújtóztatva dőlök hátra.

Megkordul a gyomrom. Az órámra sandítok, fél 1-nél jár a mutató.

  Te jó ég, már ennyi az idő? – tekintetemmel a kanapé felé nézek, a fiú nem volt ott.

Annyira belemerültem a munkába, észre se vettem mikor elment. Nem is baj, így legalább nem kell a lábszagába belefulladnom. 

Ahogy sétáltam a menza felé, a folyosóra szürkés homály borult. Befordultam a nagy udvarra vezető ajtón, erős fuvallat sodort az arcomba száraz faleveleket a földről, és furcsa látvány tárult a szemem elé.

A sötétség nem a borús, fekete felhőktől származott, hanem egy sereg varjú borította el, csapatokban repülve az eget. A diákok érdeklődve bámultak fölfelé.

Biztos csak költöznek, vagy mit tudom én.

     Még a madarak is eltakarják előlem a napot... azt hiszik bárhol repkedhetnek, ahol csak kedvük tartja - méltatlankodok magamba.