Eljátszott esélyek [ Kim Taehyung and BTS ff.]

4. Rész

Egy kis ismertető lesz ezentúl, a részek elején^^

Ticle: Emlékút
Part: 4
Words: 1365

Jó olvasást!❤

^°°°°°°°°°°^

Fehérség. Akárhová pillantok, se falak, se sarkok, se bútorok. Mintha, egy fehér burokban lennék. Futnásnak eredtem. Pár pillanat múlva elmém felfogta, hogy innen nem lehet menekülni. Lábaim lassan elernyedve csuklottak össze. Ordítani akartam, de egy hang se jött ki torkomon. Percek, vagy akár órák telhettek el a már fájdalmasan hosszú csendben. Semmi hang. Semmi árnyék. Üresség, minde fele. Ez lenne a halál? Még a valóságban is jobb lenne. Most akármit megtennék, hogy otthon lehessek. Amint ez a gondolatot megteremtette az agyam, hirtelen egy szobában teremtem, ahol minden olyan valóságosnak tűnt. Poros, régi bútorok, melyek pontosan olyanok, mint abban a házban, ahol felnőttem, Amerikában. De, az nem lehet! Hirtelen megfordultam. Egy kisfiú ücsörgött, látszólag meglepetten, egy tiszta, bordó bársonyszékben. Feszülten fürkéztem, kifinomult vonásait. A felismerés hirtelen villámként csapott belém.

- E-ez nem lehet....- hátráltam, mígnem neki ütköztem az ablaküvegnek. Egy bólintás és egy biztató mosoly volt a reakciója. Az öcsém magabiztos, lágy léptekkel közeledett felém. Tetőtől talpig végigvezettem rajta tekintetem.

- Jay neked még nem szabadna itt lenned. Mi történt?- kérdezte, félően.

- Nem, Burney neked nem szabadna itt lenned.- mondtam, remegő hangon, miközben könnyeim utat törtek maguknak. - Neked kellett volna élned még, nem nekem!-kiabáltam, mostmár zokogva. Fátyolos tekintetemmel próbáltam kivenni arcát, de sikertelenül.

Pár pillanat múlva, annyit érzek, hogy két, gyengéd kar fonódik nyakam köré. Azonnal magamhoz húzom, az apró, törékeny testet. Meleg, sós könnyeimmel áztatom vékonyka pólóját.

- Ne haragudj Töpszli!- kérleltem suttogva.

- Nem haragszom te buta.- simogatta a szipogástól néha megránduló hátam. - Ha megnyugodtál, mesélj el nekem mindent. Kérlek.- mondta, a világ legaranyosabb hangján.

Nem akartam elengedni. Örökre itt akartam, vele, ölelkezve maradni. Az én drága kisöcsémmel, aki hat évesen rákban elhunyt... Nem akartam újra elveszíteni... Ő volt az egyetlen, aki, ha bár picur volt, de mindig meghallgatott. Próbáltam óvni, azoktól a borzalmas éjszakába nyúló vitáktól, amiket a szüleink műveltek. Szegény kicsi törékeny lélek... Mindent megtettem, hogy velem maradjon, de úgy látszik nem volt elég. Ezt is jól elcsesztem.

- Tudod van egy fiú.- kezdek bele az érdekes jelenembe, kihagyva anyáék válását, a menekülésünket és a depresszióm.
Finoman eltol magától, hogy szemembe tudjon nézni. Íriszeiben végtelen kiváncsiság és öröm csillog. Felkuncogok arckifejezésén.

- Na, hogy néz ki? Aranyos? Ugye nem erőszakos?-sorakoztatja elém a kérdéseinek halmazát.

- Igazából de. Nem vagyok benne biztos, hogy jó szándékkal közeledik felém...- harapom be, még mindig sebes alsó ajkam.

- Oh Jay! És te szereted az ilyeneket?-fújja fe arcát.
Nem válaszoltam, csak el kezdtem mesélni neki előről a történteket. Néhol egy sóhajt hallatott, de a végén mégis mosolygott.

- Vissza kell menned. Visszajuttatlak. Ne felejtsd el, majd átadni anyáéknak, hogy nagyon szeretem őket és mindennél jobban hiányoznak. Adj nekik helyettem, egy- egy puszit is.- jelentette ki szomorkásan, mégis biztos voltam benne, hogy nem fogja meggondolni magát.