Eljátszott esélyek [ Kim Taehyung and BTS ff.]

5. Rész

Ticle: Look at me
Part: 5
Words: 1085

Jó olvasást!♡

^°°°°°°°°°°^

Az ápoló, ijedt tekintetem láttán, halvány mosolyt emel arcára, majd könnyed, nyugtató hangján szólal meg.

- Nyugodjon meg kisasszony, csak kontrollra jöttem. Mostmár stabil az állapota, így aggodalomra semmi ok. Viszont egyet ígérjen meg, kérem. Ne tegye ezt többé. Lehet, hogy legközelebb már nem lesz ekkora szerencsénk és maga meghal. Az pedig megrázná az édesannyát és minden bizonnyal a barátját is. - nyomatékosítja bennem döntéseimmel járó borzalmas következményeket.

Bólintok, majd szorgos munkáját kezdem figyelni, amint leveszi rólam az infúziót.

- Ezek szerint hazaengednek?- kérdezem furcsállva.

Előző tettemet követi ő is, lassan lefele biccenti fejét, majd újra eredeti helyére emeli, folytatva feladatát. Amint elvégez minden óvintézkedést, felegyenesedik és jelzi a bent tartózkodó további személyeknek, hogy szeretne pár szót váltani velem. Tulajdonképpen nekem is akadna egy-két kérdésem.

- Nos, hölgyem. Arról a személyről szeretnék beszélgetni, aki behozta hozzánk magát. Figyelmesen követte minden mozdulatunk, majd amikor ön felkelt, kicsit frusztráltan, segített beadni a nyugtatót. Aztán mikor kerestük, hogy felébredt és higgadt, már sehol nem volt.- mondta, kitalálva azt, ami miatt én szerettem volna érdeklődni.

- És a nevét tudja estleg?- kérdezem reménykedve.

- Nem, azt sajnos nem tudjuk. Egy magas, fekete hajú kifinomult fiatalembernek tűnt. Esetleg ismer ilyet?- sóhajt feszengve. Taehyung. Ő rá pont illik a leírás.

- Igen, talán, de ő nem hozott volna be. Mielőtt elájultam, vele beszélgettem. - tördelni kezdeném ujjaim, de a kötés gátol ebben.

- Köszönöm kisasszony, nem tartom fel tovább. Készülődjön csak nyugodtan. Holnap, kötésben ugyan, de mehet iskolába.- mosolyog rám. Erre a mondatra elhúzom a szám, de próbálok mosolyt erőltetni arcomra.

A kedves hölgy feláll, majd elhagyja a kórtermet.

Halk sóhajt eresztek ki ajkaim közül, majd mielőtt még a gondolataim útnak engednék magukat, lassan megmozdítom elgémberedett végtagjaim és próbálom ülő pózba tornázni magam. Kisebb-nagyobb sikerrel kezdem szememmel keresni a táskát, amibe találom, saját, kényelmes gönceim. Kimért léptekkel járom körbe a szobát, de sehol semmi. Kinyitom résnyire az ajtót, remélve, hogy anya ott ül előtte. Sejtésem bebizonyosodott, mikor meghallja az ajtó nyitódást fel emeli a fejét. Megkérdezem tőle, amit szeretnék, majd ő nyújtja oda a fekete sporttáskát. Visszaballagok, óvatosan felveszem ruháim, majd felkapva a textilanyagot, sietek ki a kórteremből, hogy minnél előbb elhagyhassam a betegekkel teli kórházat.

Mosolygó anyám mellett lépkedek az utcán, várva, hogy hazaérjünk.

Másnap vidáman sétálok Hobi felé. Ő àtkarol, és úgy sétálunk a suli irányába.

- Hogy vagy?- szólal meg végül.

- Megvagyok.- nevetek keserűen. Ő erre rémülten néz rám.

- Tegnap mondani akartál valamit, csak anyudék bejöttek. Ja, Taehyungról.- mondja a végét dühösen. - Mi volt az?- néz rám.

- Majd később elmondom.- hajtom le fejem.

Amint elváltak útjaink barátommal, valaki más csatlakozott hozzám. Tae zsebére vágva kezét ballagott szorosan mellettem. Nem tettem fel neki azt a rengeteg kérdést amit akartam. Csak csendben vártam, hátha megszólal. Meg is teszi. Elém lép és óvatosan vállamra teszi kezeit. Szemeiben semmi sajnálatot nem látok. Helyén csak egy rideg, komoly tekintet mered rám.

- Mondtam, hogy Yoon Kang bajban van miattad. Emlékszel?- dönti oldalra a fejét, ravasz félmosollyal arcán.

- Mit szeretnél?- forgatom szemem.

- Nagy kegyes Taehyung elviszi helyetted a balhét. - vigyorog felségesen.

- De? Mit kérsz cserébe?- vonom fel szemöldököm.
Közelebb hajol, szinte ajkaink súrolják egymást. Érzem  hogy zavaromban teljesen elpirulok, de próbálom leplezni. Lassan fülemhez hajol.

- Szombaton hétre legyél kész, öltözz kihívóan. Meg kell felelned.- suttogja, szinte szótagolva, ami libabőrt eredményez karomon. Teljesen lefagyok, ami miatt reagálni sem vagyok képes. Elhajol tőlem, majd győzedelmes mosollyal nyugtázza, hogy mit váltott ki belőlem. Zsebembe csúsztat valamit, majd 180° fordulatot vesz tengelye körül, és zsebre tett kézzel, nekem hátat fordítva elsétál. Döbbenten fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. Szívem majd' kiesik a helyéről, végtagjaim remegnek, mint ha fel akarnák mondani a szolgálatot.

Néztem távolodó alakját. Mit kéne most tennem? Csináljam azt amit mondott? Hagyjam figyelmen kívűl? De hogy tudnám ignorálni őt, ha tudja, hogy hol lakom, meg persze egy iskolába járunk. Gondolatmenetemből egy berregő hang zökkentett ki, mi azt jelentette, hogy elkezdődött az első órájuk a diákoknak, azaz nekem is a teremben kellett volna már ülnöm és figyelnem azokra a “fontos„ szavakra, amik elhangzanak, majd otthon az agyamba vésni a teljesen felesleges információkat. Lassan haladtam felfele a lépcső fokokon, egyenesen az osztályunk felé, ahova mikor beérek biztosan mindenki csak átnéz rajtam. A tanár majd beszél tovább, rám se néz. Elképzelem magam előtt, ahogyan kullogok a helyemre, a sírás küszöbén állva, majd leülök és remegő kezemmel próbálom megfogni a tollat,  lefirkantani az elhangzott szavakat, de nem megy. Minden késő diák arra vágyik, hogy amikor belép a terembe, ne vegyék észre és ne kapjon beírást. Többi diáktársa ne nevesse ki, csak halkan sétálhasson a helyére, a neve felszólítása nélkül. Nos én mást szeretnék. Mindenki nevessen ki. Csak arra a pár pillanatra nézzenek rám, engem helyezzenek előtérbe. A tanár ne szó nélkül írja be a késést, hanem kiabáljon velem. Ordítson és mondja azt, hogy én felelek. Szólítson végre a nevemen. Nem tartom központ függőnek magam, csak azt kívánom, hogy végre ismerjenek meg, ha szembe megyek velük.

A kilincset markolva gondolkodtam, tétováztam, hogy bemenjek-e egyáltalán.

Frusztráltan harapdáltam alsó ajkam mindaddig, amíg meg nem érezem a számban a vér jellegzetes ízét. Utálom, hogy ilyen könnyen ki tudom csalni magamból ezt a vörös színű folyadékot.

Lassan nyomtam le a vasból készült kilincset. Kitártam az ajtót, mire minden tekintet rám szegeződött. Arra a lányra, aki sosem mozdul ki szünetekben a helyéről és mindig alszik. Ki egyszer sem érkezett késve az órákról. Illedelmesen meghajoltam és elnézést kértem a cselekedetem miatt. Nem mertem Mr. Park szemébe nézni, mert tudtam, hogy kiolvasná az enyémből, hogy nincs minden a legnagyobb rendben.

Csak álltam ott boldogan, mégis ijedten. Nem a legjobb párosítás, mit ne mondjak.

Felnéztem az osztályra. Pár lány hátul összesúgott, miután tetőtől talpig végigmértek. A fiúk reakcióját viszont nem értettem. Csak néztek engem, néhánynak még a a szája is elnyílt. Úgy bámultak, mintha nem láttak volna még lányt. Alig bírtam ki nevetés nélkül.

A tanár úrra néztem, aki karba tett kézzel, felvont szemöldökkel állt, és úgy figyelt engem.

- Várom a magyarázatot Mis. Wolfram.- vágja oda. Miért nem elégedett meg a bocsánatkérésemmel.

Megszokásból hümmögök egyet, majd nagy flegmasággal -jelzem, nem így terveztem- szólok vissza.

- Tanbá, feltartottak. Na meg a kávénak szüksége volt rám.- erőltetek magamra egy gúnyos mosolyt, majd a helyem felé indulok.

A diákok felmorajlanak, jelezve, hogy ki oltottam Mr. Parkot. Ezek a fogyatékosok, ha azt hiszik, hogy ez oltás volt, akkor mit fognak szólni, ha meghallják az ennél 100x rosszabbakat is?

Ahogy sétáltam a hátsó sor felé, egyszerűen égették a bőröm a tekintetek. Most az egyszer nem bánom. Stíröljék a seggem, csak nyugodtan, amíg oda nem szólok.

Helyet foglaltam a szokásos padba, és leborultam a felületre, ahol a stréberek karcolnak valamit a füzetükbe, és hagytam, had nyeljen magába az álmok világa.

^°°°°°°°°°°^

Nem lett a legizgalmasabb rész, de azért jobb, mint a semmi, remélem tetszik nektek. Megpróbálok sietni a következő résszel, de nem ígérek semmit. ♡