Eljátszott esélyek [ Kim Taehyung and BTS ff.]

1. Rész

Átlagos reggel. Semmi fény. Semmi életjel a valóságból. Majdnem nyugalomban, elzárva a külvilágtól. Így próbálom felfogni, hogy még élek, és tanulnom kell, abban az iskolának nevezett szarságban. Minden egyes nap az ébresztőt szidom, amiért azzal a borzasztóan idegesítő hang féleséggel visít egyenesen hallójáratomba.
     Fájdalmasan kimásztam a takaró alól, fekete köntösömmel fedve vágásokkal teli testem. Lassan odasétáltam az asztalomhoz, meggyújtottam két gyetyát. Megtettem a reggeli rutinom, ami a sebeim fedéséből és táskás szemeim sminkeléséből áll. Utolsó lépésben a harapdált ajkamról töröltem le az odaszáradt vörös vért és kentem rá ismeretlen anyagokból álló barna krémet. Magamra rángattam fekete ruháim, felkaptam táskám, majd kiléptem nyugalmas birodalmamból.
- Anya kapcsold már le azt a rohadt villanyt!-kiabálok, hunyorítva.
- Ne ordíts! Ennyit csak kibírsz!-kiáltotta vissza a fürdőszobából, ahol valószínüleg vagy göndöríti szőke műloboncát vagy pedig a borzalmasan feltűnő, barbie baba sminkjét próbálja tökéletesre fejleszteni. Halk káromkodás után odaballagtam a konyhába. Beledobtam egy almát a táskámba egész napi kajaadagom gyanánt, majd az előszobába vánszorogtam. Lenézően pillatottam a tükörbe, ami holtakat megszégyenítő alakot mutatott nekem. Felvettem ócska sportcipőmet és elindultam ebben az időjárásban, ami pontosan a jelenlegi hangulatom tükrözte, vagyis az állandó kedvemet. Majdnem fehér hajamat minden lépésemnél lágyan fújta hátra a szellő. Az ég, mintha együttérezne velem, morcosan szürke színben, robbanni készen takarta el a Napot, ám egy egy helyen, ahol még éppen kilátszott a kék égbolt, reményteljesen hatolt be a fénysugár. Az iskolának nevezett, borzalmas intézmény felé vettem irányom.

Elértem azt a sárga épületet, aminek lépcsőjén reggelente egy göndör hajú, szemüveges, mindig mosolygós fiú várja, hogy odaérjek és csatlakozhasson hozzám. Az egyetlen ember, aki megért és szeret, azaz Jung Hoseok.
- Szia Jay!- üdvözölt vidáman, majd erős kezével bíztatóan átkarolta vállam. Magamra erőltettem egy félmosolyt köszönés képpen. - Hogy vagy?- kérdezte, mire nekem csak egy lenéző pillantás volt válaszom. Az út többi része csendben telt. Tudta, hogy reggelente nem lehet velem beszélgetni, ezért inkább csak szorosan ölelt meleget árasztó testével. Ennyi mindig elég volt ahhoz, hogy kicsit jobb kedvem legyen. Hobi pontosan tudta melyik pillanatba mit kell tennie, ahhoz, hogy lenyugtasson, vagy éppen megmosolyostasson. Én éppen ezért adtam meg neki az engedélyt, hogy bizalmamba férkőzhessen.

                           °°°°°°°°°°

Az első órám nyugisan telt. Földrajzon mindig tudok szundítani egy keveset. Csöngetésre sem keltem fel. Azt sem vettem észre, mikor mellém ült valaki. Az ismeretlen megbökött, amire felébredtem és az ijedségtől kicsit megugrottam. Cselekedetét nem tudtam mire vélni. Engem mindig mindenki láthatatlannak néz. Szúrós tekintetem rá emeltem. Álmosan próbáltam kivenni vonásaiból, ki lehet az.
- Haló! Vége az órának!- mondja aranyosan. Mostmár tényleg teljesen összezavarodtam.
- Mivan? Te hozzám beszélsz?-kérdezem közel sem barátságos, rekedtes hangon, amit ő egy halk kuncogással nyugtáz.
- Ki máshoz? Teljesen üres a terem.- válaszol fülig érő mosollyal. Van valami abban a vigyorban. Valami ami biztos, nem őszinte. Feltápászkodom a padról, hogy jobban meg tudjam vizsgálni. Mikor rájövök, ki is ő valójában, szívem kihagy egy ütemet. A fiú aki a suli összes csaját megfektette rajtam kívűl. Az akinek mind a két karja és egész felső teste tele van tetoválva. Alsó ajkában egy piercing ékesedik, és szemei szinte feketék. Haja fekete, kusza tincsekben lóg szemet kicsit eltakarva. Erre még az is rátesz egy lapáttal, hogy egy rohadt helyes koreai srácról beszélünk, nem is akár melyikről. Kim Tae Hyungról. Csodálásomat három fiú zavarja meg, akik az ajtó előtt nevetéstől összegörnyedve próbálnak megállni lábukon. Mögöttük két lánynak nem nevezhető Barbie baba áll, és vigyorogva minket bámulnak.

Tudom mi folyik itt. Véglegesen is a célpontja lettem. Mindezt csupán "játékból". A srácnak addig kell eljutnia, amíg én is rajta leszek az elcsábítottak listáján. Lesheti, mikor adom meg magam. Engem aztán biztos nem fog megrakni ez a seggfej.
- Akadj le rólam.- mondom nemes egyszerűséggel, majd arrébb lökve a nevető társaságot, kifurakodom magam az ajtón és elindulok saját termembe, ám amikor megpillantom az előcsarnokban a nagy doboznak tűnő kávé automatát, gyorsabbra veszem lépteim és kezdek közeledni felé. A gépbe dobom az eszpresszó árát, majd nagy kattogások közbe lassacskán elkészül a fekete, inkább méregnek, mintsem italnak nevezhető lötty. Nagyokat kortyolok, mindaddig, amíg üressé nem válik a kis műanyag pohár.
- Hülyék, tudom.- szólal meg a nem rég hallott rekedtes hang mögülem.
- Szerintem, jó, hogy idehozták az autómatát. Egyáltalán nem hülyeség.- meg nem fordulva tettetem félreértésem, pedig tudom, hogy a kacagó haverjairól van szó. Nevetve fordít maga felé, mire felszisszenek, mert pont az egyik hegem sikerült megérintenie. Figyelmen kívül hagyva ezt, kezdett volna bele mondani valójába, de közbevágtam. - Ha még egyszer hozzám érsz, esküszöm, kitöröm a kezedet.- mondom nyugodtan, mosolyogva, aztán kidobva a kukába a fehér műanyagot, elindultam felfelé a lépcsőn, egyenesen a szekrényemhez.