Nalu - Színház az élet

11. fejezet: Séta a napfényben

Lucy szótlanul figyelte a mélyen elgondolkozó Natsu-t, akinek arca továbbra is azt a gyengédséget mutatta magából, ami láthatóan az igazi arca volt. Nem volt rajta semmiféle nagyképű viselkedés, ami feletébb furcsa volt számára.

Natsu miért viselkedik így, ha az igazi lénye sokkal elfogadhatóbb lenne? Ezzel a nagyképű viselkedéssel mindenkit csak elküld magától. Lehet, hogy a lányok odáig vannak a rossz fiú stílusáért, de ez nem jelenti azt hogy örökre képes lenne egy lány is mellette maradni, hiszen senki sem képes azt elfogadni sokáig.

Lucy nagy levegőt vett, majd lassú léptekkel odament a fiúhoz, aki épp akkor fordult meg. Látható volt, hogy Natsu zavarba jött, hogy gyöngédségen kapták rajta és igyekezett felvenni a jól ismert álarcát, de Lucy-t, már nem tudta átverni. Tudta, milyen igazából a fiú, csak azt nem értette miért rejti el azt.

- Hé, hello, cicám - köszönt a fiú neki felvéve újra az álarcát. - Mehetünk? - vigyorgott a lányra.

- Egy feltételel, ha abbahagyod végre ezt a cicázást, különben nem megyek veled sehova - fonta karjait keresztbe és várakozóan nézett a fiúra.

- Mi bajod van azzal, hogy cicámnak hívlak? - érdeklődött Natsu.

- Idegesít! Ne hívj így, mert van nevem is éppenséggel - vágott dühös arcot a lány. - A nevem Lucy. Érted, vagy elbetűzzem? L-U-C-Y. Felfogtad? - hajolt közel a fiúhoz és közben szikrázott a szeme.

Natsu elképedve nézte a dühtől kipirult arcú lányt, és a látvány egészen elvarázsolta. A lány mindig olyan csinos volt, de így feldühödve még szebb és energikusabb, amitől a szíve furcsán kezdett viselkedni.

Mi ez az érzés, amitől a legszívesebben egész nap csak Lucy-t nézte volna. Soha még csak hasonlót se érzett, így nem egészen értette mégis mi van vele.

Azonban most inkább nem foglalkozott ezzel és a lányra mosolygott.

- Felfogtam, nem kell azért leharapnod a fejem, ci...- mondta volna, de Lucy adott neki egy pofont, mielőtt befejezhette volna. - Au,ez fájt. Nagyobb pofont tudsz adni, mint egy fiú - dörgölte meg az arcát.

- Megérdemelted! - dühöngött a lány. - Megmondtam, hogy utálom azt a szót. Volt egy fiú, aki folyton így hívott és ez a szó csak ráemlékeztet engem, de nem akarok rágondolni soha többé - szomorodott el Lucy és a fiú érdeklődve nézte.

Fogalma sem volt, hogy ki nevezte úgy a lányt, de láthatóan nagy fájdalmat okozott neki az elvesztése. Tudta, milyen elveszteni valakit, ezért együtt érzett vele.

Ha megtudja, ki okozott ennek a lánynak ilyen fájdalmat, egész biztos, hogy elfogja törni a csontjait.

Lucy feltekintett a fiúra, akinek arca már megint kiismerhetetlen volt. Ha a fiú azok után, amit mondott még mindig azon az utálatos néven fogja hívni, akkor bizonyára képzelődött, mikor gyöngédséget látott a szemében.

- Sétáról volt szó, akkor ne csak álljunk itt, hanem induljunk - mosolygott a lányra Natsu, aki gyanakodva nézett rá. - Meghívlak egy sütire, Lucy - mondta ki végre a nevét és a lány erre halványan elmosolyodott.

- Rendben, de figyelmeztetlek, hogy a legdrágábbat fogom választani - kuncogott a lány és Natsu mellé lépett.

- Sokba fog nekem kerülni azaz ütés, amit Eric-nek adtam - sóhajtott fel színpadiasan a fiú. - Bár azt nem mondtam, hogy nem érte meg, ha cserébe egy ilyen csinos lánynak hálálkodhatok - kacsintott a lányra, akinek arcát halvány pír borította be, hogy Natsu csinosnak nevezte. - Menjünk, van a közelben egy kávézó, ahol nagyon finom süteményeket árulnak.