Nalu - Színház az élet

20. fejezet: Egyre közelebb

Natsu és Lucy elmélyülten csókolták egymást, nem foglalkoztak az idő múlásával, ami egyre csak pörgött és pörgött. A fiú még senkivel se érezte magát csók közben ennyire felszabadultnak és a lelke szinte szárnyalt a boldogságtól. A lány melegségére és a benne lakozó fényre volt most leginkább szüksége, hogy a fájdalom, amit most érzett eltűnjön belőle és a maszkja végleg lekerüljön arcáról.

Eddigi életében, bár nem volt büszke rá, sok lányt megcsókolt, de senkinek a csókja nem okozott benne ennyi elképesztően jó érzést, mint ahogy Lucy csókja okozott benne. Ez lenne az, mikor valakit igazán szeret az ember? Ez lenne az igaz szerelem? Na, de akkor ki volt számára Riko, hiszen az ő csókja se tudta elfeledtetni vele fájdalmát?

Lehetséges, hogy őt nem is szerette igazán, csak azt hitte? Valószínűleg ez az igazság. Riko mellett egy ideig ugyan boldog volt, de szép lassan kezdett szinte megfulladni mellette. Ha nem szakítottak volna, lehet ő maga dobta volna ki idővel. Mert Riko nem volt az igazi számára. Most már tudta, hogy neki Lucy az egyetlen és ha törik, ha szakad meg fogja őt végleg szerezni. Megszerzi a szívét.

Lucy boldogan simult a fiú karjaiba és úgy érezte mellette, hogy biztonságban van, hogy nem érheti semmi fájdalom többé. Loki nagyon megbántotta őt, összetörte a szívét, de Natsu egyetlen csókja elég volt, hogy azt összefoltozza.

A fiú túl sok fájdalmat cipelt a vállán, többet, mint ő, mégse adta fel a küzdelmet, mégse húzódott el a változás ellen. Próbálja ledobni az arcáról azt a maszkot, amit a fájdalom miatt tett fel és Lucy biztos volt benne, hogy sikerülni fog neki. Ő pedig segíteni fog neki, hiszen szerette őt, úgy ahogy még talán Lokit se. Érte képes lenne mindenkivel szembe szállni, aki újra bántani akarja.

A pár elmélyült a csók ízében, míg végül a csengő hangja szakította szét őket. Natsu kelletlenül felemelte fejét, majd egy grimaszt vágott, mellyel jelezte, hogy a csengő nagyon rossz időpontot választott arra, hogy megszólaljon.

Lucy csak kuncogott arckifejezésén, aki szúrósan ránézett, amiért a lány kineveti, majd ő is felnevetett.

- Menjünk órára, de nem menekültél meg. A következő szünetben kamatostul behajtom a vigasztaló csókot - érintette gyöngéden ajkait a lányéhoz, aki elpirult ezen a mondaton, mint aki értette, hogy akkor talán Natsu nem lesz ilyen visszafogott. - Látom az arcodból, hogy kapiskálod, amire azt mondom, hogy bizony, nem fogom majd vissza magam - vigyorgott a fiú.

- Natsu...miért mondasz ilyeneket? Te is tudod, hogy ezzel zavarba hozol - nézett durcásan rá a lány, mire Natsu felnevetett.

- Tudom, pont azért csinálom, mert nagyon édes vagy, mikor elpirulsz - simogatta meg a lány arcát és újabb csókot lopott tőle. - Az én piros rózsám leszel most már mindig - kacsintott Lucy-re, aki csak megforgatta a szemét. - Na, de most már menjünk órára. Nem engedhetem, hogy a suli diákelnöke és legjobb tanulója hiányozzon egy óráról a gimi rossz fiúja miatt - mondta vigyorogva Natsu, majd kelletlenül elengedte a lányt a karjaiból, de ezután megfogta a kezét és maga után húzva elindultak le a tetőről.

Végig, miközben a termeik felé sétáltak szótlanok voltak, mindketten elmerültek saját gondolataikban. Natsu épp azon elmélkedett, hogy talán ideje lenne érzéseit komolyan kimutatni a lány előtt. Mert bizony most már egész biztos, hogy szerette őt. Úgy szerette, mint ahogy eddig még senkit. Úgy, mint a levegőt, mely élteti az embert.

Lassan megálltak Lucy szekrényénél, ami persze megint beragadt és esdeklően nézett a mellette támaszkodó Natsura, aki egyből vette a lapot és csak rácsapott egyet a tetejére, amitől az kinyílt.