Nalu - Színház az élet

7. fejezet: A sors keze lenne?

Natsu a tőle pár méterre álló alakot nézte, kinek kezében ott virított anyja kedvenc virága, a sárga rózsa, és most döbbent tekintettel nézte a fiút. Natsu először csak döbbent és zavart volt, hogy ennyi év után újra látja őt, de utána szívét megtöltötte a gyűlölet lángja.

Ökölbe szorította kezeit, szemei összeszűkültek a düh hatására és csak nagy nehezen tudta visszafogni magát, hogy ne üsse meg az előtte álló alakot. Nem értette, hogy volt képe eljönni ide, azok után, amit vele és anyjával tett.

A férfi közelebb lépett Natsu-hoz,és felemelte a kezét, hogy megérinthesse rég nem látott fia arcát. Olyan régóta vágyott arra, hogy időközben felnőtt gyermekét csak egy pillanatra láthassa. Már ezerszer megbánta, hogy annak idején elhagyta őt és Natsukót, de nem tehetett mást, még ha a szíve is szakadt belé.

Natsu azonban, ahogy az várható volt mérgesen elütötte a kezét és hátra lépett, hogy ne tudjon hozzá érni.

- Hozzám ne érj, te nyomorult féreg! - kiáltott fel Natsu vérben forgó szemekkel. - Eljátszottad a jogot, hogy hozzám érhess, mikor azon a napon elhagytál minket! Miattad ment tönkre az életem! Miattad halt meg anya!

- Ez nem igaz, fiam, anyád a saját hibájából halt meg, nem azért mert elhagytalak titeket, amit a mai napig bánok, hanem azért mert... - mondta a férfi, de végül elhallgatott, mert nem akarta elmondani azt, amiről jobb ha Natsu nem tudott. - Anyád hibázott, amikor az alkoholhoz nyúlt. Ott voltál neki te, ezért nem kellett volna azt tennie. Ő mégis inkább az alkoholba menekült.

- Nem tette volna, ha te nem hagytál el volna minket! Anya szeretett téged, de te úgy látszik nem, ha megtetted azt, amit tettél - vágta apjához a szavakat Natsu.

- Tévedsz. Nagyon szerettem anyádat és téged is, ahogy még most is úgy szeretlek titeket, mint ahogy semmit ezen a világon - mondta a férfi és a távolba nézett. - Anyád volt az én sivatagi virágom, akivel akkor találkoztam mikor már feladtam volna az életet. Te pedig, az én kis büszkeségem voltál, az én drága reménysugaram, aki azért született meg, hogy millió darabra tört szívemet összefoltozza. Anyád kezdte el, de te voltál az, aki teljesen összerakta a darabokat - mosolygott fiára, aki ezek hallatán, bármennyire is próbálta nem tudta visszatartani könnyeit.

- Akkor...miért? Miért...hagytál el minket? - kérdezte könnyes szemekkel Natsu.

- Úgyse értenéd - sóhajtotta a férfi.

- Magyarázd meg, akkor megértem! - szólította fel az apját az igazságra. - Nem vagyok már kisgyerek! Már felnőttem, így sokkal többet megértek, mint hinnéd.

- Ezt akkor sem értenéd. Sajnálom, de jobb ha nem tudsz semmit - tartotta magát egykori ígéretéhez, amit annak idején tett, mikor elhagyta családját.

- Rendben, ha nem akarod elmondani, ne is mondd, nem érdekel a magyarázatod és te se érdekelsz - mondta Natsu és elfutott apja mellett otthagyva őt a temető kapujában.

Igneel szomorúan nézett fia után, majd nagyot sóhajtva bement a temető kapuján.

Eközben Lucy épp a délutáni klubba tartott vissza az iskolába, amikor váratlan dolog történt. Natsu futott vele szemben, ám nem ez volt az, ami meglepte őt. Hanem az, hogy a fiú szeméből ömlöttek a könnyek. Valami nagyon szörnyű dolog történhetett, hogy a rossz fiú ilyen keserves könnyeket ejtsen, elvégre nem hitte volna hogy az a típus lenne, aki sír

Natsu észrevette a lányt és gyorsan letörülte könnyeit, hogy Lucy ne vegye észre azokat. Ezután odalépett a lányhoz és újra próbálta felvenni arcára a megszokott álarcot, de az apjával való találkozás annyira feltépte sebeit, hogy képtelen volt teljes mértékben erre a színjátszásra.