Nalu - Színház az élet

23. fejezet: Újabb titok tárul fel

Natsu továbbra is kézen fogva a mellette sétáló szőke hajú lánnyal lassan megérkezett az iskola elé, ahonnan a húgát kell elhoznia. Miközben Wendy-re várakoztak ezernyi gondolat átsuhant az elméjében, kezdve azzal, hogy amint Lucy meglátja közelebbről a kislányt, majd az anyját is, rögtön le tudja következtetni, hogy egyáltalán nem hasonlítanak. Biztos arra fog gondolni, hogy valamelyik rokonára ütött, de a fiú valamiért nem akarta meghagyni ebben a hitben.

A lánynak joga volt tudnia az ő múltjáról, hiszen ha minden jól alakul a holnapi meccsen és igent mondd arra, hogy legyen a barátnője, nem titkolhatta el előle, hogy milyen fájdalom volt a múltjában. Joga volt tudni, hogy mivel kell megbirkóznia, ha esetleg kitör újra rajta a fájdalom hullámai, úgy mint odafenn a tetőn. Szegény lány akkor azt se tudta mit tegyen, hiszen nem tudott semmit az őt ért bánatról, ezért csupán ölelte. Ám neki az is bőven elég volt, mert a fénye áttört a fájdalmán és kihúzta őt a bajból.

Ám saját magáról tudta, hogy egy idő múlva az ölelés nem lesz elég, ugyanis az anyja halála óta kisebb pánikrohamok szoktak rátörni, ha túlságosan előtör benne a múlt. Habár mostanában nem volt rohama szerencsére, de a családja és a pszichológusa szerint bármikor megtörténhet. Elég egy apró mozzanat vagy szó és Natsu máris a sötét verembe kerül. Nem akarta, hogy Lucy-t felkészületlenül érje az ő esetleges rohama a múltja miatt. Éppen ezért a lánynak tudnia kell Natsu Doraguniru életéről, hogy ne legyen belőle még nagyobb baj.

- Natsu, jól vagy? - kérdezte ekkor Lucy kirángatva őt a gondolataiból. A fiú ránézett és csak ekkor tudatosult benne, hogy a múltjától való félelem miatt, hogy ki kell öntenie magából a lelkében lakozó sötétséget, a keze remegni kezdett a lány kezében. Ez nem jelent jót. Újabb roham volt készülőben.

- Persze - krákogta, majd megköszörülte torkát és az edzőjétől tanult légzőgyakorlattal próbált lenyugodni. Nem vezet semmi jóhoz, ha most rátör a roham, mert lehet Lucy megijedne.

- Biztos? Szinte kapkodod a levegőt - mondta a lány és aggódva megfogta a fiú homlokát. Kicsit magasabb volt a hőmérséklete és izzadt, ami arra utalt, hogy talán beteg. Ám nem olyan rég még minden rendben volt vele, ezért nem is értette mi történt hirtelen. - Ne hívjak orvost?

- Nem kell, jól vagyok, mindjárt elmúlik - nyögte ki Natsu, majd a táskájába nyúlt és kivette onnan az üvegcsét, amiben az erre az esetekre fenntartott gyógyszereket tárolta. Bekapott egy szemet, majd lenyelte a nála lévő ásványvízzel.

- Natsu... - nézte döbbenten a fiút, akinek egyre jobban remegett a keze és láthatóan a légzés is nehezére esett. A lány nem tudta mit tehetne érte épp ezért átgondolta, mire is utalhatott a fiú furcsa viselkedése. Roham. Lehetséges lenne, hogy a nagymenő és vagány Natsu-nak valamilyen komoly betegsége volt? - Natsu?

- Pánikroham - szólt csendesen a fiú és nekidöntötte hátát egy oszlopnak, majd lehunyta szemét. - Egy perc és jól leszek, csak ne menj el, kérlek.

- Dehogy megyek. Itt vagyok - ölelte át a fiút, aki gyengéden átfonta csípőjét és nyakába temette arcát. A lány hagyta neki és hátát simogatta, hogy megnyugtassa. Úgy tudta, akiknek ilyen rohama van, éreznie kell a felé áradó szeretetet ezért ezzel a gesztussal próbálta csítitani őt.

Natsu érezte, hogy a gyógyszer hatni kezdett, de ennek ellenére se engedte el a lányt, mert még szüksége volt a belőle áramló melegségre. Szerencsére nem volt olyan vészes roham, mint szokott, bizonyára Lucy közelsége miatt nem tört rá nagyobb pánikroham. Lassan végül felemelte fejét, de nem engedte el a lány csípőjét továbbra sem.

- Ne haragudj, ha megijesztettelek - sóhajtott fel a cseresznyevirág hajú fiú.

- Ugyan, az legyen a kisebbik gond. Inkább azt áruld el, hogy mitől alakult ez ki nálad? Orvosok láttak már? Nem lesz komolyabb bajod? - tette fel a kérdéseit a lány és Natsu megnyugodva, hogy nem ijedt meg elmosolyodott.