Nalu - Színház az élet

14. fejezet: Bocsáss meg

Másnap Natsu a tetőtéren volt, mint általában mindig, mikor egyedüllétre vágyott. Még mindig nem tudta túltenni magát azon, hogy előző nap miket mondott neki Lucy. Nagyon fájtak neki a szavai és egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a lány sértő megjegyzéseit, mert neki azok voltak.

A fiú megrázta a fejét, mert nem akart újra ezen rágódni. Bőven eleget fájt emiatt a feje előző nap, még éjszaka szinte aludni se tudott a sok gondolkodás miatt. El kell felejtenie Lucyt mindenképp.

Sajnos azonban ez nem igazán akart összejönni, mert bár a lány megsértette őt, mégis mindig ő járt a fejében. Lucy vidám természetétől, ha lehetett azt mondani apró fénysugár kezdett betörni jéggé fagyott szívébe. Nem akarta ezt érezni, nem érezhette ezt, hiszen bárki, aki iránt így érzett, aki csak egy kicsit is befészkelte magát a szívébe, mindegyik előbb-utóbb valami módon kilépett az életéből.

Előbb az apja, utána az anyja, végül sorra mindenki, akit szeretett. Nem akarta, hogy Lucy iránt is többet kezdjen érezni, mert félt már nem bírna ki egy újabb csapást a szíve, ha esetleg nem működne a kapcsolata a lánnyal.

Natsu ekkor felkapta fejét, mikor rájött, mégis mikre gondol. Egy kapcsolat Lucy-vel? Ki van zárva. Riko óta nincs egy komolyabb kapcsolata sem, és nem Lucy lesz az, aki végül megtöri ezt a jeget. Főleg azok után, ahogy beszélt, hogy le akarta őt tagadni. Kizárt, hogy valaha komolyabban érdeklődjön iránta.

A fiú makacsul próbálta ezt kiverni a fejéből, de valamiért nem sikerült neki. Talán, ha keres valakit, aki eltereli a gondolatait, kiveri a fejéből Lucy angyali mosolyát, bársonyos hangját és csilingelő nevetését, bájos elpirulását és persze szépséges arcát.

- Ah, miért nem tudom őt kiverni a fejemből? - borzolt bele a hajába idegesen a fiú és a távolba bámult. - Mit csináljak, hogy képes legyek elfelejteni őt? Mit tegyek? - nézett fel az égre, mintha onnan volt várna választ kimondott kérdéseire.

***

Lucy az iskola minden szegletét bejárta és Natsut kereste, de ahogy az várható volt, sehol se találta a cseresznyevirág hajú fiút. Kereste az iskola udvarán, a kosaras pályán, eldugott helyeken, amiket csak néhány gyerek ismert, de nem találta őt.

A csengő hangja zavarta meg kutatásában, ezért a lány nagyot sóhajtva végül a terme felé indult, de azért eldöntötte, hogy a szünetben tovább keresi Natsut.

Lucy a termébe érkezve lassan az asztalához ment és kissé bánatosan leült a székére. Két barátnője, Levy és Lisanna rögtön odasietett hozzá, majd érdeklődve néztek rá.

- Szia, Lu, hol voltál? - kérdezte Levy barátnőjétől.

- Én is ezt akartam kérdezni - szólt Lisanna kíváncsi tekintettel. - Nem szoktál te pont csengetés után beérni órára.

- Tudom, de most meg volt az oka, hogy késtem - sóhajtott Lucy elkeseredve.

Barátnői látták, hogy valami komoly dolog történt, mert soha nem volt olyan helyzet még, hogy Lucy ilyen szomorú legyen. Levy összenézett Lisannával, majd leültek hozzá.

- Lucy, mi a baj? Történt valami, ugye? - kérdezte kék hajú barátnője.

- Nem tudom, hogy mondhatnám el nektek, anélkül, hogy megbántanálak titeket - nézett a két lányra Lucy.

- Na, de olyanról szó sem lehet, hiszen a barátnőid vagyunk - ragadta meg a kezét Lisanna. - Mi vagyunk a három muskétás, akik jóban-rosszban kitartanak egymás mellett. Nem igaz, Levy?

- De igaz - mosolygott Levy és ő is megfogta Lucy kezét. - A három muskétás. Szóval, Lucy, mondd el bátran.

Ekkor lépett be a tanár és a két lány kénytelen volt a helyére ülni, de gondolatban megfogadták, hogy kifaggassák a lányt a szünetben. Az óra szerencsére hamar eltelt és miután kicsöngettek Lucy újra elindult keresni Natsut.