-Szóval... Mit szeretnél tudni?-kérdezte hálótársam azzal az ellenállhatatlan, bájos mosolyávál.
-Nem is tudom - töprengtem. Á, megvan! Hogy érzed magad, őszintén? Nem kell hazudnod, mert mióta megláttalak látom, hogy csak próbálsz jól lenni, de nem vagy úgy. Próbáld meg elmondani, és én segítek neked.
-Nos, igen jól látod. Az utóbbi napokban nem is tudom.. Olyan mint ha csak léteznék. Nagyon hiányoznak a szüleim, Martinus, Emma. A családom, a közeg. Egy szóval minden. Persze muszáj megértenem a szüleimet, de egyszerűen nem megy. Próbálom gondolataimat folyamatosan jó irányba terelni, de akaratom kívül az iskolánál, a beilleszkedésnél vagy a családomnál kötök ki. Szükségem van valakire, aki megért és mellettem van. Ilyen volt Martinus. A tesóm, a haverom, a legjobb barátom, a lelki társam volt. Nagyon furán hangzik, de így tekintettem rá. Mindent meg tudtunk beszélni, szó szerint mindent. Semmilyen titkunk nem volt egymás előrt, s most egy szempillantás allatt eltűnt. Minden elveszett. Hiányzik a családom.
Nem mosolygott. Hiányzott a tökéletes mosolya, ahogy a hajába túr, s elvigyorodik. Nem tette. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Nem tudtam mit mondjak. Nagyon szívesen megkérdeztem volna, hogy miért küldték el. Helyettesítettem volna Martinust, vagy bárkit. De nem tehettem.
Szavak nélkül közelebb kúsztam hozzá az ágyban, majd szorosan átöleltem. Az összes. MMER vágyát én 1 nap alatt teljesítettem. Utáltam magamat ezért. Nem éreztem magamat mellé valónak. Borzasztóan felemelő érzés volt, ahogy ő is átölelt, beletúrt a hajamba, majd belesúgta a fülembe:Szeretlek.
Na jó, csak ezt akartam volna hallani, valójába csal egy köszönöm hagyta el a száját. Nekem ennyi is tökéletesen elég volt. Rájöttem, hogy borzasztóan bunkó voltam egy ilyen törékeny lelkű, csodálatos fiúval. Meleg futott végig a testemen, ahogy hozámért, simogatott. Leírhatatlan érzés volt.
Reggel nem ment könnyen a kelés.
