Runaway - Billie Eilish- Hungarian fanfiction

(Átírt)Hetedik Fejezet

A nappal gyorsabban jött el, mint amire fel lettem volna készülve. Az órák perceknek tűntek, s még a kezem sem fáradt el az írásban, rajzolásban, tervezésben, mint az előtt, mikor Max-el készítettük őket; most viszont minden megtelt jó ötletekkel, és hosszú dalszövegekkel. Minden másnak tűnt, felszabadultunk, ezt pedig igazán akkor vettem észre, mikor Billie átadta túlméretezett felsőjét, hogy váltsam le a ruhám, mi már gyűrött, és kényelmetlen volt. Boldogan egyeztem bele, s ekkor került elő a polaroid fényképezőgép, nevetve álltam modellt, hogy a lány csináljon pár fotót rólam, az ő pólójában. A telefonjaink ki voltak kapcsolva, nem akartuk, hogy akárki is megzavarjon minket, hisz túlságosan is beleéltük magunkat a zene világába. 

"Akkor a harmadik részt rakd be utolsónak, így nem kell megismételnem a refrént" nyúltam át a lány válla felett, s mutattam a hangfájlokra. Billie tette ahogyan kértem, majd meghallgattuk az egészet. "Oké, nem olyan rossz, bár fel kell írnom, hogy még azért kell javítani rajta" morogtam magam elé. 

"Nicole" fordult meg a székben, és megfogta jobb kezem, mi miatt egy hosszú, fekete csíkot húztam a papírlapon. Ránéztem a már álmos lányra, kinek szemei picit pirosak voltak, és haja pedig kócos. 

Mélyet sóhajtottam, majd bólintottam. Kezemben tartott dolgokat leraktam az asztalra, majd a kanapéhoz sétáltam, hogy eldőljek rajta. Iszonyatosan fáradtak voltunk, még sosem dolgozhattunk ennyit. 

Figyeltem, ahogyan Billie lekapcsolja a számítógépet, és a Mac-et, majd a főkapcsolót. Hallottam, hogy ő is egy nagy levegőt vett, majd megfordult, és rám nézett. Mosolyogva csúsztam egy kicsit feljebb a most alvóhellyé varázsolt kanapén. Ő arcára is egy nagy mosoly csúszódott, bár fáradt, de még mindig gyönyörű. Megindult felém, majd feljött, s a külső részre feküdt. Mit mondhatnék, mindig is belülről aludtam. 

"Jól haladtunk, nem igaz?" kérdeztem halkan, és magamra csúsztattam a vékony takarót. 

"Mi lenne, ha most inkább..." fordult felém, bal kezére támasztotta fejét, és jobbját pedig oldalára helyezte, hogy egy vonalban legyen teste domborulataival. "ha nem beszélnénk a zenéről, mesélj valamit magadról." mosolygott rám. 

"Nincs nagyon mit mesélni rólam" néztem fel a mennyezetre, kiszabadítva kezem a takaró alól. 

"Meséld el a történeted" hangja halkabb lett, óvatosan kért. 

"Hát..." gondolkodni kezdtem, hogy hol is kezdjem. "Hollandiában születtem, hol nem éltem sokat, talán csak négy, öt évet? Pontosan nem is tudom. Azután Angliába mentünk, majd itt kötöttem ki" mondtam, a takaró szélét birizgálva. 

"Biztos van még valami. Ne kelljen mindent harapófogóval kihúznom" nevetett fel halkan. 

"Mondtam hogy nem olyan érdekes az életem" vontam meg a vállam, és kék szemeibe néztem, mik kérdőn kutatták az én zöldjeim. 

"Meséld el, hogy hogy jutottál el a tehetségkutatóig" nem tudtam eldönteni, hogy ezt kérte, vagy mondta. 

"A nagymamám vitt el" mosolyogtam emlékére. "Vele álltunk sorban, vagy négy órán keresztül, s mire bejutottunk, már el is ment a kedvem az énekléstől" kuncogtam fel. 

"De még is taroltál a színpadon" mondta mosolyogva. 

"Láttad a videóm?" fordultam hasra, és néztem újra rá. Billie rögtön bólintott, én pedig zavartan néztem félre. "Ah, az egész szörnyű volt" morogtam. "Simon egy nagyon jó zenész, és talán miatta is sikerült megnyernem, de kész katasztrófa volt a felkészülés, a mentorház és őszintén, nem is tudom, hogy hogy jutottam el a döntőig" hadartam el visszagondolva az egészre. "Még a döntő előtti egy percben, amikor nekem kellett volna elénekelnek az első dalt, akkor kaptam a telefonhívást, hogy a nagymamámnak szívrohama volt, és hogy már nem tudták újraéleszteni" levegő torkomba szorult, szemeim a könnyek csípték, szívem pedig fájdalmasan szúrt. Ránéztem Billie-re, ki hátamra tette óvatosan a kezét, és apró köröket kezdett el írni ujjaival. 

"Az utolsó percben változtattam meg a zenét. Simon nem volt boldog, de bízott benne, és nem tudom, hogy láttad-e, de nem bírtam tartani magam. Pedig kellett volna, nem lett volna szabad sírnom. De ezért kaphattam a szavazatokat, mert még úgy is sikerült elénekelnem, hogy könnyek folynak végig az arcomon" suttogtam, nem engedtem könnyeim szabadon. Rég nyíltam meg ennyire valakinek, sőt, a családomon, és Danieléken kívül, ezt senki sem tudta. 

"Azért is választottad a Say Something-ot?" kérdezte halkan, szinte alig hallottam. 

"Meg mert zongorázhattam. Nagyim imádta mikor játszottam neki"

"Oh Nicole én...." Billie kezét gyöngéden fejemre tette, és arcom maga felé fordította. " Nem azért kaptad a szavazatokat, mert megsajnáltak Nicole. Tudom, hogy erre gondoltál az előbb, de nem. Azért szavaztak rád, mert egy rendes énekes, mindig az igazat énekli, és mindenét átadja a zenének" arcom kezével cirógatta. "És te ezt tetted. Bevállaltad, hogy egy olyan dalt énekelj, mit nagyon nehéz, s tizenkettő évesen megtetted, talán jobb is volták mint az eredeti énekesnő, szóval ne is gondolj arra" motyogta, majd magához rántott. 

Felsóhajtottam, ahogyan éreztem milyen szorosan tekeri kezét testem köré, én pedig mint egy kislány úgy bújtam nyakába. Nem sírtam, csupán mérhetetlen szomorúságot éreztem, és fájt visszagondolnom az egészre. Engem ölelő lány mindig tudja, hogy mit mondjon, és mindig kitalálja gondolataim, mi egy picit ijesztő, de nagyon jól esett, hogy próbál segíteni. 

"Köszönöm" motyogtam hajába, szorítása erősödött rajtam. 

"Aludj" suttogta. 

"Biztos vagy benne, hogy..." próbáltam ránézni, de fejem megragadta kezével, és visszanyomta azt. 

"Aludj" mondta újra, én pedig nem tiltakoztam tovább. Miért is tettem volna? 

Nem is kellett sok, érezve minden lélegzetvételét, és illatát, az álom gyorsan magával ragadott, de még itt is gyönyörű tengerkék szemeket láttam. Mintha nem tudtam volna betelni a lánnyal. 

*Rövid rész, tudom, de egy-két óra, és jön a másik :)

Sajnálom hogy ilyen sokáig tartott az egész, suli, s eléggé rosszul is kezdtem az évet. 

Love u guys

xx Niki*