Ébredő elme - BTS ff.

JiMin

4 nap. Ennyi állt a rendelkezésükre a nyomozóknak és a rendőrségnek, hogy megtalálják Jungkook-ot és annak elrablóját.

Minden egyes perc, mindenegyes másodperc szinte kínzás volt mind a tagoknak, mind az ügyön dolgozóknak. Egy fia nyom sem vezetett semerre, minden apró kis ötlet, mire azt hitték, hogy előrébb viheti a maknae megtalálását, zsákutcának bizonyult és így lassan, de kezdték feladni a reményt.

No nem mintha nem lett volna, megoldás arra az esetre, ha egy héten belül nem kapják el az elrablót, hisz' ha a (feltehetőleg) férfinek elküldik a kért összeget, elengedi Jungkook-ot, sértetlenül. Ám ezzel volt egy kis probléma.

Anélkül a pénz nélkül a cégnek nem volt jövője. Túl sok volt, túl sok ahhoz, hogy a BigHit tovább tudja vinni a debütáltatott bandákat, a gyakornokokat, fizethesse a tanárokat, újabb és újabb meghallgatásokat hirdessen és hogy a fiatalok a legjobb iskolákba járhassanak. Ehhez nem volt elég a maradék bevétel.

Ezt Bang PD-nim és a fiúk is jól tudták és nagyon nem tetszett nekik, amit láttak. A menedzser egész nap csak a telefont leste, hátha végre jó hírrel szolgál a Rendőrség, miközben újra és újra azt a kamerafelvételt nézte, ahol Jungkook csak úgy kisétált az épületből, semmi különöseb jel nélkül, majd eltűnik kint a sötétben a taxi irányába. De az a taxi végig ott állt a cég előtt, mégis mi történhetett, ami miatt a fiú nem szállt be abba az autóba? Micsoda?

A férfi legszívesebben a haját tépte volna tehetetlenségében, magát hibáztatva mindenért. Miért nem szerelt föl több kamerát az épületre kívülről? Miért ment hamarabb el aznap hamarabb haza és nem ellenőrizte le, hogy a fiúk rendben vannak-e és hazaértek-e már? Miért volt olyan figyelmetlen? Miért?

- Az én hibám... - zokogott hangosan az irodájában Bang PD-nim.

Gyűlölte magát ezért, gyűlölte a kialakult helyzetet, gyűlölte, hogy nincs menekvés ebből a szituációból. Nem tudott mit tenni, nem volt semmi, amivel jobbá tehetett volna valamit, ráadásul nem csak Jungkook-ot, hanem a céget is elveszti. Hiszen ha nem találják meg az énekest, akkor oda minden eddigi fáradozása, oda minden, amit eddig felépített és kezdhet mindent elölről. Ami rengeteg fájdalommal és áldozattal járt.

- Bármit megtennék, hogy visszakapjam őt, bármit... - emelte fel tekintetét a plafonra, úgy, mintha imádkozna. Ebben a helyzetben már úgyis mindegy volt, hogy mit tesz vagy nem tesz. - Kérlek, akárki vagy is ott fent, akár létezel, akár nem, csak segíts megtalálni őt, add, hogy ne legyen semmi baja...

***

- JiMin-ah, csak ülj le, úgysem tudsz mit tenni. Mi sem tudunk semmit csinálni, ne fáraszd feleslegesen magad!

- Mintha az olyan könnyű lenne!

- Akkor gyere, nézzünk valamit, úgy nem fogsz arra gondolni.

JiMin a fejét fogva sóhajtott egyet, de tette, amit kért, leült HoSeok mellé a kanapéra és tekintetét a tévére szegezte, hogy ahogy barátja mondta, kiűzze fejéből a rossz gondolatokat.

-Úgy félek Hyung, úgy félek... - húzta össze magát szinte teljesen a szőke hajú körülbelül 10 perc múlva, mikor még akkor sem tudta lenyugtatni kavargó gondolatait. Homlokát a mellette ülő vállára döntötte, úgy hunyva le a szemeit. - Mi lesz ha nem lesz meg, mi lesz ha nem találják meg időben, mi lesz, ha elveszítjük őt? Azt sem én, sem ti, sem... senki nem bírná elviselni... Nem akarom, hogy még jobban szétessünk, hiszen már így is eleget kaptunk az élettől! - az énekes szorosan zárva tartotta szemeit, miközben úgy ölelte a mellette lévőt, mintha az élete múlna rajta. Kezeivel görcsösen szorongatta a másik felsőjét, miközben ujjai már régen fehérek voltak, ezzel fejezve ki fájdalmukat tulajdonosuknak, aki mit sem törődött ezzel. - Mi lesz Jungkook-kal Hyung? Mi lesz velünk, mi lesz a bandával? Mi lesz...