Volt nekem is sötét,
álmatlan éjszakákból elég.
Mikor is eldöntöttem,
hogy szívem a polcra teszem.
Azon a napon lépésem
gyér volt, s asszem' féltem.
Talán igen. Féltem menni,
továbblépni, éldegélni.
A napon, mikor kimondtam
a boldogító nemet,
dehogy vágytam másra csak csendre.
Halhatatlan, örökké való lélegzetvételre.
Szünet kell, mert érzem megfulladok!
Nagy a nyomás rajtam, de haladok.
Igaz, néha csak baktatok, de...
Ez van. Sosem találok békére.
Gondolatom balladai homály fedi.
Lesz majd aki felfedezi?
Vagy éppen ma engedtem tovább
az érzéseim kalandorát?
Mindegy is... Ez a hajó elment.
Több járat már lehet nincs.
Én csak írok, mint eszement,
mert nem akarom, hogy rámtekints.
Hullámzik fejemben ezer gondolat.
Megbánom vagy megbántom?
Ülök szobámban s csak számolom a gondokat,
mint azon a bizonyos csütörtöki napon.
