Ültünk a megállóban. Az én kezemben könyv, a tied meg telefont szorongat. Az én fejemben gond, a tiedben gondolat, ami megfertőzte szemed sárgáját és koratavaszi zöldet varázsolt belőle. Lopva néztem oda, loptam szemedet, s mikor elkaptál mosolyognom kellett. Bezártad rabló barna tekintetem s ereszteni nem engedted. Csak akkor vettem észre hiányát miután már két perce a bámultam a szemeteskukát. Evégre az is zöld. Gondolatom támad s a gond is megmaradt. Hogy hívják, ki ő vagy mekkora falat? Ha nem tudom meg, lefejelem azt az éttermi falat. Kabátom alatt csiklandozott a novemberi szél de én akkor nem voltam csikis. Csakis arra a relytéjes alakra tudtam figyelni. Elkezdtem egy nagyot nyelni amikor aromás, fekete kávé illat csapott arcon. S picivel később megláttam gazdáját is előttem, a placcon. Karja felém nyújtott egy kis ingyen vérnyomást. De nekem az arcom piros lett mint a vér. "Na jó nyomás! "Szerettem volna felkelni, de megálljt parancsolt:" Parancsolj, vedd el! Leülök ha meg nem haragszol!"Torkomom akadt a kávé, a könyvem leesett, de mikor utána hajoltam bevertem a fejemet. Bizzz bizzz...szólt a nyomor hangja. Keltem felj újból s készültem suliba.
