A sötét fenyő alatt ültem számban a koporsó szögemmel s tüskés lombja között megcsillanni láttam a távoli csillagokat. Fájdalom csillapító gyanánt hallkan csengett a fülembe a Kodaline számja. Teljesen rólunk szól, mintha csak nekünk írták volna, hogy majd egyszer úgy is felcsendül valamelyikünknél. Gondolkodom. Gondolkozol.. Gond... Go! Menj, ne is lássalak... Hiba volt meglátogatnom téged. Csak visszaöklendeztem a jól átrágott múltunkat s aztán mellette ülve sirattam. Jó volt. Volt. Milyen fájdalmas szó. Embert próbáló, könnyeket fakasztó, kiábrándító betühalmaz. Láttam hogy írtál s mosolyognom kellett, de belül meghaltam. De hisz én már elfelejtettelek nem? Nem lehet már olyan hogy mi ugye? Akkor minek akartál számra lehelni a színfalak mögött? Kavarodás, zavarodás, megzavarodás... Zavar. Zavar a színpadon, zavar a szívemben, zavar a szemed! Mert mást látok benne, mint amit elvárunk egymástól. Azt látom hogy miután elváltunk, még érdekelnek a sziáim, a lélegzetem, az arcom s az oda kószán tévedő göndör tincseim. Kapaszkodom a felhőbe, a verseidbe vagy éppen a verseimbe. Mégis úgy látszik hogy neked ennyit jelentek. Két verset, pár csókot... Ja és egy vörös hajzuhatagot. Én csak azt akartam mondani hogy... Semmi. Felmegyek a színpadra, bámullak majd kiosonok elköszönni és akkor... Semmi. Egy meg egy az kettő... Csak a mi esetünkben éppen nulla. De tudod mit... Megnyitom a chatfejed: Kösz jól vagyok... Szia.
