A tömegben voltunk. Ketten s mégis egyedül. Láttam a szemedben, ahogyan megcsillan valami... Valami különleges felismerés. Észre vettél, tudom. Egy pillanatig szemünk összetapadt, mintha egy fonál kötné össze, és akkor elvesztem teljesen. Nem hallottam az énekszót, nem éreztem az esőt és azt sem vettem észre, amikor elkaptad a tekinteted rólam. Ott álltam teljes megsemmisülés közepette, belegondolva abba, hogy talán most látlak utoljára, hogy elméssz s itt hagyod ezt a helyet...hogy vissza sem nézel. Habár megértem. Megszabadultál, nem érhet már el ennek az iskolának a gondja. Nem üldöznek a jegyekkel, de nem lesz több füstös szünet sem. A hagyományokat sem ápolhatjuk nélküled tovább, mert az már nem olyan. Elhallgat az iskola, nem hallak majd nevetni...tudod, jóízűen. De mostmár mindegy. Valószínűleg nem lesz bátorságom elküldeni ezt a kis eszmefuttatást... Itt fog ragadni a virtuális emlékhalmaz között, a többi elfeledett versemmel, melyek arra várnak, hogy talán egyszer kiadják.
