Már vénülő kezekkel fogod meg kezemet.
S aprónak tűnő históriákat zengessz,
melyeket mi, unokáid ámulva, sokszor
elmosolyodva hallgadtunk. Az ókor.
Csalogat egy érzés, hogy jövőre még velem
leszel. Ugye milyen fösvény szó? Velem...
De hív a jégverem, tudod a szoba, ahol
a függöny mögé bújva lestem oldalról.
Lestem vénülő szemed csodás csillogását.
Melyben megbújt akkoriban az öröm, boldogság.
Sajnos manapság amit fel vélek fedezni benne,
Az a bánat, meg a gyász fekete fellege.
De mesélj még s én figyelek. Kérlek mondd
el, hogy is volt a gyerekkorodban? Vagy
mesélj a hideg kommunizmusról.
Nekem mindegy, csak lássam jól vagy.
S lessek ki majd rád egy igazi színpad függönye
mögül is. Azokba a csodás, öreg, gesztenye
szemekbe. Akkor majd én is mesélek,
mondok majd szép történeteket.
Egy tanítónéniről, akit mindenfele vetett a sors,
de végült csak megtalálta fészkét és párját.
S ahogy rá gondolok sokszor a sós,
oda nem illő cseppek az arcomat elárasztják.
Mesélj még, mondd hogy minden rendben,
Hogy a kiskakasnak meglett a krajcárja.
Hadd javítsalak ki ha tévedsz egy helyen.
Tudod mint régen. Az ágyba kucorodva,
Hallgatni a te meséd.
