A szabadság vándorai

VII.

Ott álltunk mindhárman szemtől szemben és csak meredten bámultuk egymást. Sugawara-senpai rendesen megijedt, még nálam is jobban. Amint teljesen tudatosult bennem, hogy mi is történt rettegni kezdtem. Rettegni, hogy elveszíthetem a barátomat, s elveszíthetem azt az embert akibe szerelmes vagyok. S ezután soha többé nem találkozhatok vele, nem beszélhetek vele. Sőt ez talán még a csapatunkat is tönkretenné. Nincs többé isteni gyors. Belém hasított a félelem.
- Ka ... Kageyama - szólalt meg a harmadéves - mit ... mit keresel te itt?
Kageyama rápillantott majd visszanézett rám. A tekintetében a döbbenetet láttam, de már kezdtek megjelenni benne a kérdések is. Láttam rajta. Kérdezni akart, de nem tudott szóhoz jutni.
- Kageyama? - itt már a senpaiom kezdte összeszedni magát és erélyesebben szólította meg. Mit ... mit hallottál?
Csend telepedett ránk. Ideges voltam és nem bírtam semmit sem kinyögni. Sugawara-senpai szólásra nyitotta a száját, de ekkor hirtelen megszólalt a feketehajú.
- Eleget. - azzal hátrálni kezdett és el is ment volna. A harmadéves utána kiáltott, de csak ment tovább.
- Igen Kageyama, meleg vagyok! - kiáltottam utána mire megtorpant. Hirtelen tört ki belőlem ez az egész. Nem gondolkoztam, csak azt akartam, hogy álljon meg, ne menjen el. Nem akarom elveszíteni. Sőt ha barátok maradunk úgyis eljött volna ez az idő is. Meg kellett tudnia s most megtudta. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Hirtelen feltörtek bennem az érzések, nem tudtam mit kezdeni velük.
- Kérlek, ne menj el. - lecsordult egy könnycsepp az arcomon. - Kérlek beszéljük ezt meg.
- Holnap. - nem számítottam válaszra, csak arra, hogy elmegy és itt hagy bennünket. Azt mondta holnap és nem utasított el. Keserédes öröm volt ez. De legalább hajlandó velem beszélni. Többet ugyan nem mondott, újra elindult. Elment.
A harmadéves tehetetlenül nézte végig a szituációt. Lassan mi is elindultunk, nem sokat beszéltünk útközben. A senpai próbált lelket önteni belém, mert kb. egy zombi szintjén sétáltam mellette. Mikor elváltak az útjaink megsimogatta a hátam és sok szerencsét kívánt holnapra.
- Majd megmondom Daichinek, hogy más dolgotok van. Meg fogja érteni a dolgot.
- Ne mond el neki kérlek.
- Nyugodj meg, ő nem fog pálcát törni felettetek és nem is mondja majd el.
- De...
- Bízz bennem. Nem rosszból Hinata, de talán csak ránk számíthatsz majd. Jól jön majd minden támogatás.
Beleegyeztem. Jó, hogy itt volt velem. Mindig okosan cselekedett, mikor én vagy mások nem lettünk volna rá képesek. Elbúcsúztunk. Megölelt. Kicsit felvidultam az érintés hatására, de amilyen gyorsan jött, olyan hamar távozott is. A tudat viszont, hogy valakire számíthatok melegséggel töltött el.

Másnap fáradtan mentem az iskolába. Nem sokat aludtam mert az éjszaka fel-felriadtam mindig és reggelre csurom vizes párnával ébredtem. Ugyan tudtam egy kicsit aludni, de az ideg és a stressz dolgozott bennem.
Nem tudtam másra gondolni egész nap, csak arra, hogy mit és hogyan fogok beszélni a barátommal. Ha egyáltalán még a barátom. Végül arra jutottam, hogy elismétlem azt amit tegnap mondtam és utána pedig lesz ami lesz. Hagyom magam, majd spontán.
Órák végeztével, mikor kiléptem a teremből Kageyama már várt rám. Rám nézett majd elindult, én pedig követtem. Szótlanul tettük meg az utat a hátsó épületek felé ahol a kazánház is volt. Most úgyse jár arra senki. Ott nyugodtan lehet beszélgetni.
Mikor elértük a megadott helyet a magas srác háttal nekitámaszkodott a falnak és keresztbe rakta a kezeit. Nem szólalt meg így hát szokás szerint nekem kellett akcióba lépnem.
- Kageyama - halkan beszéltem. Remegett a hangom. Bármennyire is megpróbáltam nyugodt maradni, nem ment. - Mint ahogy tegnap is mondtam. Én ... én a fiúkhoz vonzódom.
Nem szólt semmit. Rám sem nézett. Kis idő után szólalt csak meg.
- Biztos vagy benne?
- I ... igen. - meglepett ez a kérdés? Sőt egyáltalán milyen kérdés ez?
- Miből gondolod?
- Hát ... érzem.
- Érzed? Mit érzel?
- Hát, hogy izé ... érzem.
- De mit?! - ekkor már erélyesebben szólt rám. Megpillantottam a szemeit, de düh helyett rengeteg féle érzelmet láttam kavarogni benne. Haragot, szomorúságot, félelmet, idegességet. Szóval mindent ami nem jó.
- Azt érzem, hogy egy fiúval akarok lenni. Mindenhogy. Érted?
- Te ezt csak így ki mered mondani?
- Igen.
- Van egyáltalán fogalmad róla, hogy mit jelentenek ezek a szavak? Mekkora súlyuk van?
- Igen tudom. Jobban mint hinnéd. Tudom, hogy egy tökkelütött, ostoba srácnak tartasz. De nem vagyok az. - eleredtek a könnyeim. A szituáció és az egész napos stresszelés hatására már nem bírtam magamban tartani. Nem szeretek sírni vagyis azt nem szeretem ha sírni látnak. A sírás jó, de nem ilyenkor.
- Szóval felvállalod.
- Tehetek mást?
- Igen. Elfojtod és megváltozol.
- Mégis hogy? Nem tudok más lenni.
- De igen. Nekem is megy.
Ezt olyan halkan mondta, hogy alig lehetett érteni, de mégis megütötte a fülemet. A földet bámulta s hirtelen beleütött a falba. Ezt követően elrohant. Engem pedig ott hagyott a könnyeimmel és a döbbenettel.

Otthon voltam, az ágyamban feküdtem. A szobám ajtaja csukva volt, de tisztán hallottam apám hangját ahogy részegen a házban kiabál. Senki sem volt aki válaszolt volna neki. Anyám a húgom mellett volt, én meg a szobámban. Ilyenkor jobb békén hagyni. Nemsokára azt hallottam, hogy hányik. Remek, még ez is. De legalább hamarosan vége ennek a hercehurcának is, mert ezután általában elalszik a saját hányásában. És most nem is ez volt az egyetlen gondom. Lekapcsolták a netet és a TV szolgáltatást így a kommunikációnak annyi. Sajnos apám sok pénzt el iszik így anyám néha feláldoz ezt azt. Inkább nincs net, de legalább van enni. Plusz fizetni kell a kölcsönt is, így a lámpákat sem égetjük, este tíz után inkább a sötétben mozgunk, s csak nagyon ritkán kapcsoljuk fel a lámpát. Most is a sötét szobámban fekszem a gondolataimmal. Azon agyalok amit Kageyama mondott. A változz meg dolgon és még inkább a nekem is megy mondaton. Vajon mit jelenthet? Talán azt, hogy ő is? Nem akarnám elhinni, de lehet. Ezek után. De amíg ő maga nem mondja ki addig csak tippelgethetek. Megvallom őszintén örülnék neki ha az lenne. Talán összejöhetnék vele és lenne egy boldog kapcsolatom. Bár Kageyamáról szólva ez nem biztos. Ha elképzelem is csak úgy tudnám a kapcsolatunkat, hogy folyton üvölt és ha nem csinálnák meg valamit vagy rosszul akkor be is kerülnénk a hírekbe, hogy egy vörös hajú srác hetvenkétszer belesett a késbe. Az élettársa ártatlannak vallja magát. Erre a gondolatra mosoly kúszott a számra. Vicces így, bár a valóságban tuti nem lenne az. Sokat gondolkodtam ezen, de csak körbe-körbe ugyanarra jutottam.

Másnap az iskolában és az edzésen is kerestem a feladóm társaságát. Viszont ő nem foglalkozott velem. Ignorált. Ugyan egy csapatként továbbra is sikeresek voltunk, de ezt leszámítva nem is szólt hozzám. Ez így ment már egy hete. A kapitány és az ősz hajú harmadéves aki lassan a mentorom lesz már aggódva figyelte a jelenséget.
Elköszöntem a többiektől és elindultam haza. Magányosan toltam a biciklimet és az egyik kis utcában valaki lihegve megállt mellettem. Odanéztem és ledöbbentem. Kageyama zihált mellettem. Nem tudtam, hogy örüljek-e neki vagy sem. De azt hiszem örülök.
- Ide figyelj - mondta két levegővétel között - Holnap nem lesz otthon senki. úgyhogy eljössz hozzám és megbeszéljük ezt.
- Egy hete nem beszéltél velem, mi ez most hirtelen?
- Beszélni akarok veled nem érted?
- De igen, képzeld értem. De miért most?
- Mert most érzem magam felkészültnek.
- Mire? Hogy elmond, hogy te is meleg vagy? - rám nézett én pedig kérdőn összeráncoltam a szemöldököm. Most kicsit fölényben érzetem magam, hogy na te se vagy különb most nálam Király. Neked is megvannak a titkaid. De ebből a fölényemből egy jókora pofon térített észhez.