A szabadság vándorai

VIII.

Időm se volt reagálni, olyan hirtelen ért az inger. Akkora erővel ütöttek meg, hogy az egész testem megbillent és oldalra dőlt. Ráestem a biciklimre és vele együtt felborultam. Ahogy a földre érkeztem, érzetem, hogy a pedál a derekamba fúródik. Abban a pillanatban ahogy talajt fogtam Kageyama azonnal rám vetette magát és elkapta a nyakamat. Ekkor jöttem rá, hogy milyen erősek is a kezei.  Két kézzel szorította a nyakamat és hallottam a porcok ropogását. Nem tudtam felkiáltani, egy hang se jött ki a torkomon. Segítség meg nem érkezett, mivel ilyenkor a mellékutcákban ritka az emberforgalom. Megpróbáltam először a fejét támadni. Gondoltam ha megkarmolom vagy a szemébe nyúlok akkor elenged. Ilyenkor érdemes a fejet támadni. Viszont az ő karjai hosszabbak voltak az enyémnél és nem értem el az arcát. Így maradt a keze. Megpróbáltam szétfeszíteni, utána meg karmolni, szorítani viszont rá kellett jönnöm, hogy bárhogy is próbálkozok, reménytelenül gyenge vagyok. Egyre jobban kezdtem pánikba esni. A derekamat majdnem átszúrta a pedál, közben Kageyama egy pszichopata gyilkos erejével szorongatta a nyakamat. A könnyeim is kicsordultak, tekintetemet támadómra emeltem. A szemében ott látszott az adrenalin által táplált düh, harag és legfőképpen a kétségbeesés. Felismerte a helyzetét, mint ahogy egy sarokba szorult állat, rájött, hogy vissza kell támadnia és meg kell mutatnia az erejét. A félelem erre sarkalta. Hisz tudtam, rájöttem a titkára amit, sose akart volna senkivel se megosztani. Most már biztos. Ő is meleg, mint én. Csak teljesen másképp viszonyul hozzá. 
Hirtelen engedett a szorításon. Még mindig a nyakamat markolta, de már levegőhöz tudtam jutni. Sokszor megfordult a fejemben a halál gondolata, hogy jobb lenne meghalni, de valahogy most nem volt hozzá kedvem.  Az ember sóvárog a halál után, sokszor mondjuk bárcsak meghalnék. De most, hogy majdnem a vég kapujánál jártam nem tűnt olyan csábítónak a gondolat. 
- Ide figyel! - mondta halkan, de mégis figyelemfelkeltően a feladóm. - Ha ezt bárkinek is elmondod. Akkor ... akkor megöllek. Megöllek megértetted?! - sziszegte. 
A szemeimmel jeleztem, hogy vettem az adást, s ennek hatására elengedett. Köhögve kapkodtam levegő után és kezemmel én is a torkomhoz kaptam. Ez az őrült majdnem megfojtott. Már bennem is elszabadultak a hormonok és a testem minden izma harcra készen feszült be. Kageyama viszont hátrált pár lépést.
- Holnap suli után velem jössz! Megértetted?
- Meg. - köptem oda neki haragosan. Ugyan harcra készen álltam, de a testem remegett, mind az idegtől, mind a félelemtől. Ő lassan elsétált, se egy köszönés se egy baszódj meg. Hát igen, dühíts fel egy embert és megtudod milyen az igazi természete. Jó tudni, hogy az akit eddig a barátomnak gondoltam, ha úgy adódna gondolkodás nélkül törné el a nyakamat. Eleredtek a könnyeim. A feszültség így jött ki rajtam. Azt hiszem túlságosan gyakran törik el mostanában a mécses nálam.

Otthon anyám megkérdezte ugyan, hogy mi történt, de egy verekedtemmel lezártam a dolgot. Itt drága jó apám volt szíves megjegyezni, hogy mennyire gyenge vagyok, hogy meg se tudom magam védeni. Nos most az egyszer igaza volt. Próbáltam átgondolni a dolgokat és legfőképpen Kageyama gondolkodását, hogy miért viselkedik így. Volt egy két tippem. Valószínűleg, nem dolgozta fel mg ezt magában, vagy ha igen megpróbálja minden erejével elfojtani. 
Másnapra nyoma se volt a tegnapi incidensnek. A suliban felvettem a szokásos bohóckodó, mindig vidám Hinata Shouyou maszkot és vidámságot csempésztem mások életébe. 
Iskola végeztével megvártam kedves támadómat a kapu előtt. Ma nem volt edzés, mivel a tornatermet a kosárcsapat vette ki, hogy edzhessenek. Mikor a Király megérkezett, elindultunk. Ő sétált elől én pedig fél lépésnyire mögötte toltam a biciklimet. Végigmentünk szokásos útvonalunkon, majd pedig új, számomra ismeretlen utcákba vezetett, míg végül megállt egy kellemes külsejű ház előtt. Igazi újgazdag ház volt, ahogy a szüleim mondanák. 
- Ez az otthonom. - jelentette ki egyhangúan. 
- Szép, nagyon szép és elegáns. - na ebben is lekörözött, a mi házunk csak egy oldalépület lenne mellette. Modern háznak nézett ki, nem olyannak, mint a miénk ami hagyományos építésű volt. 
Bementünk az épületbe. Meg kell mondjam nagyon tetszett, elegáns, de nem giccses. A ház tulajának szobája is tetszett. Röplabdás poszterok, itt ott egy két súlyzó, íróasztal, ágy, beépített szekrények. Olyan tipikusan Kageyamás.
- Szép házatok van. - dicsértem meg. - Mivel foglalkoznak a szüleid?
- Apám ügyvéd, anyám jogász. A munkájuk hozta össze őket.
- Ez igen, s te nem akarsz jogi pályára menni? 
- Nem. - ez határozott volt. 
- A te szüleid mivel foglalkoznak? - ritka dolog, hogy kérdez valami személyeset. Meg magában az, hogy kérdez. De örültem neki, viszont eléggé feszélyezve érzetem magam.
- Az anyám varrónő. Az apám ... mondjuk úgy, hogy munkanélküli.
- Akkor ezért jársz abban az elhasznált tornacipőben. Gondolom nem futja újra.
Megráncoltam a homlokom, de igazat kellett adnom neki. Nem vet fel minket a pénz és valóban kéne már egy új cipő, de sajnos nem engedhetem meg magamnak. De ha minden jól megy és találok valami diák munkát, megvehetem majd. De az még a jövő zenje.
- Gondolom nem szeretsz erről beszélni - mondta - kellemetlen lehet számodra.
- Ha benne élsz megszokod.
- Igen. Akkor ezek szerint mindennel így vagy.
- Mire akarsz kilyukadni? 
- Tudod te. Arra, hogy homoszexuális vagy. - már nyitottam volna szóra a számat, hogy ebben a szobában nem csak én vagyok kályha, de aztán bevillant a tegnapi pszicho Kageyama és inkább csöndben maradtam. 
- Igen, az vagyok. - húztam ki magam.
- Ne légy rá ilyen büszke.
- Akkor szégyeljem? -  bólintott.
- Nem kell ebben élned. Van lehetőséged választani.
- Ha lenne lehetőségem akkor választanák. Mert szerinted én akarom azt, hogy megvessenek az emberek. Ha választhatnák akkor most nem beszélgetnénk erről.
Kisebb csend állt be közöttünk. Majd megszólalt.
- Régen én is. Én is. Vagyis izé ... a fiúk tetszettek nekem is. Oikawa-san nagyon bejött. De nem akartam homoszexuális lenni. Ezért megváltoztam. - bingó. Mondtam, hogy nem fogadta el magát. - És azt akarom, hogy te is megváltozz. Mint a csapattársad szeretném, hogy normális legyél és normális életet élj.
- Miből gondolod, hogy nem lehet normális életem így?
- Mégis, hogy lehetne? Nem alapítasz családot, nem lesznek gyerekeid. Ez nem normális. 
- Kinek, hogy. Szerintem az az ember él normálisan aki boldog. 
- Tévedsz, csak így lehetsz boldog.
- Igen? És te boldog vagy Kageyama? Miért nincs barátnőd?
Nem szólt semmit, csúnyán nézett rám, de álltam a tekintetét. Úgy látszik ez most az eszmék csatája lesz. A gondolkodásmódunké, az érzéseinké. Nem fogok meghátrálni. Mert most tényleg nem neki van igaza.
Nem akart válaszolni.
- Kageyama, feláll neked lányokra? - erre felkapta a tekintetét. Gondolkozott, s utána leütötte a szemeit.
- Nem. - mondta halkan.
- Akkor, hogy akarsz így családot alapítani?
- Nem akarok. És nem is fogok. Mert nem fogok kihasználni valakit, akinek nem tudom viszonozni az érzéseit. - újabb meglepetés. Nem csak magára gondol.
- De ha szerinted ez a boldogság, a család. Ha neked nem lesz, hogy akarsz boldog lenni? 
- Én sosem lehetek boldog. - ez a kijelentés meglepett. Bevallom őszintén haragudtam rá a tegnapi végett, de ahogy ezt kimondta és ahogy ott ült, megszántam. Odaléptem hozzá és átöleltem. Ez meglepte őt de engem is. Megsimogattam a hátát.
- Kageyama, figyelj rám kérlek. Én nem fogok megváltozni. Én így leszek boldog. 
- De akkor egész életedben...
- Egész életemben harcolni fogok. Lehet. De ameddig vannak akik támogatnak addig nem élsz gond. És hidd el, vannak akik így szeretnek. - elléptem tőle. - Kérdezhetek valamit?
- Mi lenne az?
- Miért akartál megváltoztatni? Miért érdekel, hogy boldog leszek-e vagy sem?
Csend. Már megint csend. Azt hittem már nem fog mondani semmit, de tévedtem.
- Kérlek, menj haza.