A szabadság vándorai

IX.

- Menjek haza? Miért? Azt hittem meg akarod beszélni a dolgokat. Jó ha negyed órája itt vagyok nálad, a legféltettebb titkainkról beszélgetünk erre meg benyögöd, hogy menjek haza?
- Tán nem voltam elég érthető? Ilyen hülye vagy?
- Igen, hülye vagyok! Mindig ezt vágod a fejemhez. Mi lenne ha egyszer nem néznél le és nem tekintenél egy elfuserált baromnak?
- Hogy tekintsek rád, ha egyszer az vagy? Változtathatnál, élhetnél úgy akár egy normális ember!
- Akkor szerinted én nem vagyok normális. Mert aki meleg az nem ember igaz? Ha így gondolod akkor te se vagy különb nálam.
- De, mert különbözöm tőled.
- És mégis miben?
- Hogy én nem fogadtam el hogy beteg vagyok.
- Á dehogy is vagy, csak nem mered beismerni magadnak! Hát igen ha a szőnyeg alá söpröm a gondjaimat akkor azok nem is léteznek. Micsoda megoldás. - azzal sarkon fordultam. Megfogtam az ajtókilincset és már a folyosóból visszanéztem rá. Összeszorítottam a szemeimet, hogy ne kelljen rá néznem. Kinyitottam a számat és szinte már kiabálva mondtam el neki az érzéseimet.
- Tudod Bakayama beléd szerettem. Nem tudom miért de megtetszettél és egy idő után vonzódni kezdtem hozzád. Nem tudom mi fogott meg benned de így érzek irántad. Többet éreztem irántad, mint egy csapattárs vagy, mint egy barát iránt. Álmodtam rólad, többet és többet akartam belőled. De tudod mit, most már tudom milyen is vagy valójában, és ez rosszabb mintha a lányokat szeretnéd vagy simán visszautasítanál, esetleg undorodnál tőlem. Elárultad magadat és megbántottál engem is, miközben én mindig azon dolgoztam, hogy megfeleljek az elvárásaidnak. Most már tudom, hogy ez képtelenség, a szemedben én mindig csak egy hülye senki leszek semmi több. Tudod mi a legrosszabb? Azt mondtad a társam vagy és, hogy együtt mindent legyőzünk. Elhitetted velem, a bolond, naiv sráccal, hogy szükség van rám, hogy érdemes a csapatban lennem. Mondok én neked valamit nézz le, vess meg, de attól még ugyanaz a Hinata Shouyou leszek. Ugyanaz a tizenhat éves meleg srác leszek, aki nem fogja nagy dobra verni, de nem is fogom megtagadni magam sohasem. És ez a különbség köztünk. Én elfogadtam, de te nem. - és ezzel amilyen erősen csak tudtam bevágtam az ajtót. A filmekben ez egy elég hatásos jelenet, de itt a valóságban nem úgy sült el, mivel a kilincs a kezemben maradt. Még ez se tud rendesen összejönni? Milyen ajtók vannak ebben a házban? Földhöz vágtam a kilincset és leszaladtam a lépcsőn. A parkettán végigcsöpögtettem a könnyeimet. Már a szentbeszédem alatt is könnyek gördültek le az orcámon. Felvettem a cipőm és kivágtam a bejárati ajtót. Mikor a biciklimhez értem megálltam egy pillanatra, bármit is mondtam attól még élt bennem a remény, hogy Kageyama utánam jön és megbeszéljük ezt a dolgot. De nem jött. Felnéztem hátha megpillantom az ablakban de ott sem láttam. Igen Shouyou, te vagy a hülye, hogy még ilyenekben reménykedsz. Azzal fogtam magam, felpattantam a biciklimre és elviharzottam haza. Közben megálltam a parkban, hogy ott bőgjem ki magam, mert ha ilyen állapotban megyek haza annak meglennének a következményei.
Egész este ezen rágódtam és gondolkoztam. Bár aztán elaludtam, de fáradt voltam másnap reggel. Szellemileg voltam inkább elfáradva és nem is fizikailag. Nyomott voltam aztán egész nap, amin az edzés se tudott segíteni. Nem Kageyamával gyakoroltam, hanem Sugawara-senpait kértem meg, hogy segítsen a fogadásokkal. A Király a másik térfélen gyakorolt, de olyan volt mint mindig. Nem beszélt sokat, de láthatóan kerülte a szemkontaktust. Drága varjúmamámnak rögtön fel is tűnt a dolog és az edzés végeztével ki is kérdezett és én meg elmondtam neki mindnet. Lehet nem kellett volna, de szükségem volt rá, hogy valaki meghallgasson és tanácsot adjon. Benne pedig megbíztam és vártam tőle valami megoldást. De sajnos nem tudott mit mondani, csak annyit, hogy legyek türelmes vele és, hogy ez ne menjen a csapat és a játék rovására. Igaza volt, mint mindig.

Múltak a hetek és lassan egy hónapja nem beszélgettem Kageyamával. Az edzéseken természetesen ment minden a régiben, ő feladott nekem én leütöttem, de semmi más nem történt. Furcsa is volt a csapatnak, de Sugawara-senpai oldotta a hangulatot annyival, hogy összekaptunk, mint a múltkor mikor a teremben dulakodtunk és még nem békültünk ki. Ezt a verziót elfogadták, nem kérdezősködtek, mivel minden a megszokott kerékvágásban folyt és nem hátráltattuk a csapatot. Hiányzott a feladóm társasága és közelsége. Egyedül ballagtam vagyis inkább tekertem haza, sose vele, mint azelőtt. Azt hinné az ember, hogy ilyenek után kiábrándulok belőle, ez igaz is, de pislákolt még egy kis érzelem felé. Nem engedtem el őt olyan hamar. Egyhangúvá vált minden ilyen szempontból. Kenma próbált kedveskedni és biztatni a maga módján, mert vele is megosztottam a történteket. Kedveltem őt, mindig jó tanáccsal látott el, de ő is csak annyit tudott mondani amit Sugawara-senpai. Plusz még hozzá tette, hogy ne tegyek semmit, ha Kageyama változtatni akar a dolgokon akkor majd ő fog keresni engem. Nem tartottam valószínűnek ezt az opciót, mert amilyen makacs és büszke ember volt ő, előbb ugorna autó elé, mintsem ezt megtegye, hogy lealázkodjon hozzám és elnézést kérjen tőlem.
A biciklimet kilakatolva éppen felszállni készültem az adott járműre mikor valaki erősen rámarkolt a vállamra. Felszisszentem s mikor hátranéztem, hogy rászóljak az illetőre bennem ragadt a szó. Két írisz szempárral néztem szembe és egy még a szokottnál is komolyabb képű Kageyamával.
- Beszélni szeretnék veled. - mondta ridegen.
- Minek, megint le akarsz mondani? Már úgyis régen mondtad nekem, hogy ökör vagyok. Vagy elküldenél egy átnevelő terápiára, hm?
- Halkabban!
- Miért itt csak én vagyok a beteg, te nem igaz? Akkor meg mitől félsz?
- Attól, hogy elárulod magad.
- És? Nem a te bajod. - azzal tettem pár lépést előre, de talán az ötödik vagy a hatodik lépésnél újra megjelent a kéz a vállamon.
- Ide figyelj! Hallgass végig kérlek!
Kérlek? No lám, tudja használni ezt a szót?
- Miért olyan fontos neked, hogy beszélj velem?
- Figyelj erről nagyon nehéz beszélnem és főleg itt. Nem mehetnénk el egy nyugisabb helyre?
- Olyan helyre ahol kevesen vannak? Hogy ne legyen segítségem ha újra a nyakamnak ugrassz. Igaz ha megfojtanál nem lenne aki elárulná a titkod. - vágtam oda neki kissé indulatosan. Nem tudom miért, de kezdett kihozni a sodromból. Valószínűleg még bennem voltak azok a tüskék.
- Sajnálom. Nagyon sajnálom, de kérlek beszéljük meg. - erre nem igazán tudtam mit reagálni. Ledöbbentett, hogy Kageyama bocsánatot kért és még meg is hajolt közben. S miután kiegyenesedett a szemei csillogtak. A sírás határán állt és ez durva látvány volt a számomra. Sose láttam őt ennyire elkeseredve. A dühtől nem vettem észre, de most már tisztán látom, hogy segítségre lenne szüksége. Rábólintottam a dologra. Ezután elindultunk és elvittem őt oda ahol először volt fizikai kapcsolatom egy fiúval. Mondjuk ezt ebben a helyzetben nem kötöttem az orrára, mivel így is eléggé maga alatt volt. Nem igazán szólt semmit, én meg azon tűnődtem, hogy mit is mondhatnék most neki. A kettőnk között beálló csend eléggé kínos volt.
Megjöttünk és leültünk a védett kis helyünkre.
- Jobb helyet nem tudtál volna?
- Nyugi ez biztonságos, tapasztalatból mondom.
Aztán ennyi. Csak ültünk egymás mellett percekig. Figyeltem Kageyamát és nagyon megsajnáltam. Látszott rajta, hogy össze van törve. Nem tudtam mit mondhatnék ezért inkább egy sokkal egyszerűbb, de mégis hatásosabb módon adtam a tudtára, hogy figyelek rá. Megsimogattam a hátát, mire ösztönösen elhúzódzkodott tőlem és körbenézett, hogy nem-e látta valaki?
- Nyugi, itt tényleg biztonságban vagy. Ritkán jár erre valaki, eléggé eldugott hely.
- Sehol se vagyok biztonságban.
- Akkor hogy akarsz így beszélgetni? Kageyama, kérlek mond el mi a baj?
Egy ideig gondolkodott, majd egy nagyot sóhajtott.
- Tudod amikor utoljára beszéltünk, mikor rám csaptad az ajtót. Azt mondtad nekem, hogy belém szerettél. Én akkor teljesen ledöbbentem. Nem tudtam elképzelni, hogy bárki is szeressen engem. Szeressen egy undorító buzit ami vagyok. Azon dolgoztam egész életemben, hogy elmarjak mindenkit magam körül, hogy ne lássák meg az igazi arcom. Azt hittem, hogyha utálatos leszek mindenkivel akkor békém és nyugalmam lesz, hogyha mindenki utál senki se akar megismerni, és ha senki se ismer, nem fog kiderülni a titkom. Ha mindenki fél vagy utál engem akkor elkerülhetem, hogy szerelmes legyek, elkerülhetem, hogy feltörjenek az érzések. Tudod amióta rájöttem erre megpróbáltam irányítani, kontroll alatt tartani a dolgot. Próbáltam irányítani az érzéseimet. És ez ment is, de egyszerűen... egyszerűen azaz érzés ami követte...
- Szétfeszített a frusztráció nem igaz?
- De, igen. Honnan...?
- Hogy honnan tudom? Szerinted csak te estél át rajta? Csak te tartottad magad undorítónak? Hát képzeld én is így gondolkodtam, de utána kaptam segítséget. Barátoktól.
- Rólam ezt senki nem tudhatja meg! Nem értenék meg!
- Miből gondolod?
- Mert ők nem élik át ezt. Meg amúgy se terhelném őket vele.
- Ha segítséget kérsz egy baráttól azzal nem terheled le őt, egy barát segíteni fog neked bármi is legyen a bajod.
- Nekem nincsenek barátaim.
- Egy van. Én.
Rám nézett és elkezdte csavargatni a fejét.
- Vagy talán nem Kageyama? Én annak tartottalak, még ha más irányba is mentek az érzéseim.
- A barátodnak tartottál? De hisz mindig bántottalak.
- Nem mindig, voltak kedves pillanataid is. Amikor kettesben voltunk mindig rendes voltál velem. De igaz, sokszor megbántottál. Ebből látszik, hogy tényleg hülye vagyok, mert mindezek ellenére is a barátomként tekintettem rád.
Halk szipogásra lettem figyelmes. A mellettem ülő most adta meg magát az érzéseinek. A rideg Kageyama most megvívja a saját harcát, szembesül önmagával. Egy filmben erre mondták azt, hogy összeolvadnak a csávók. A kezébe temette az arcát én pedig lassan elkezdtem ismét simogatni a hátát. Most nem távolodott el tőlem.
- Kérlek ne nézz rám!
- Nincs ebben semmi rossz. Sokszor sírtam már én is. Ha segítségre van szükséged vagy vigasztalni kell téged én itt vagyok neked. Mert ilyenek a barátok. Számíthatnak egymásra.
- De miért vagy velem ilyen rendes? Én miket vágtam a fejedhez! Mindent megtettem, hogy eltaszítsalak magamtól.
- Miért akartál eltaszítani?
Elnémult, csak halkan sírdogált. Majd egy idő után láttam, hogy mozog a szája, de nem hallottam mit mond. Közelebb hajoltam, hogy halljam. Ekkor rám nézett könnyes szemivel. Bámult, majd a jobb kezét az arcomra tette. Megállt bennem is a levegő, Kageyama gyengéden megérintette az arcomat. Már akartam volna mondani valamit, mikor is a feladóm közelebb hajolt és gyengéden megcsókolt.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Elnézést kérek minden kedves olvasómtól, hogy ilyen hosszú idő után jelentkezem ismét, megpróbálok többet írni majd csak aza  fránya ihlett. Bár lassan már mindig szabatkozom, ezért elnézéseteket kérem.