A szabadság vándorai

XI.

Nem sok időm volt gondolkodni. A testem csak magától mozdult immáron ösztönösen, ahogy az elmúlt tizenegy évben mióta elkezdtem röplabdázni. Tizenegy év ezért a pillanatért. A Világbajnokságon voltunk, mint a Japán nemzeti válogatott. A labda a levegőben volt, szinte lassított felvételként láttam az egészet, miközben futottam a háló felé. Semmi sem változott azóta mióta először láttam ezt az alsóközépben. Miket beszélek? Elég sok minden történt azóta. Felejthetetlen élményekkel gazdagodtam, és aranyat érő barátságokat szereztem. Ott van Kenma, aki most a lelátóról figyelt minket, Sugawara-senpai aki szinte a mentorommá vált, a kapcsolatunk pedig barátsággá vált. Nekem mindig csak Sugawara-senpai marad, hiába mondta hogy szólítsam Koushinak, nem tettem meg. A Karasunos csapatom akiknek ezt köszönhetem hisz a támogatásuk nélkül most nem lehetnék itt. Ők is itt vannak velem ugyan csak lélekben, mert otthonról nézik a közvetítést, ebben biztos vagyok. Kivéve két embert, az egyik a hátam mögött van és minden izma megfeszülve, vetődésre készen, égnek állított haja pedig már csapzottan tapad a homlokára, de szőke tincse még így is kiköveteli magának a tekintetet. A másik tag pedig nemsokkal előttem áll, kezeit feltartva várja, hogy megérkezzen a labda és feladhassa. Mert kint vagyunk Kanadában, aki idén rendezi meg a világbajnokságot. Lassan érkezik a labda a kijelölt helyére, Kuroo-san fogadta és engedte az útjára egyenesen Tobiohoz. Igen igen, már nem Kageyama hanem Tobio. Kitartottunk egymás mellett azóta az este óta, bár bevallom nagyon nehéz volt. Sokszor pont ez a fafejű nehezítette meg a dolgomat. Eszembe jutnak a napok és a sok veszekedés, kezdve azzal, hogy mennyit kellett rágnom a fülét és mennyi szeretetbombával kellett ellátnom őt ahhoz, hogy végre elfogadja önmagát. Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy harmadévesként felvállaltuk a kapcsolatunkat a csapat előtt. Az én ötletem volt az egész, ő bele se ment volna a dologba, ha az edzés után váratlanul le nem húzom magamhoz egy csókra mindenki szeme láttára. Nem akartam már mindenki előtt titkolózni és tudtam, hogy neki is jót tenne ha látná, hogyan viszonyulnak hozzá. Persze megfelelő háttérellenőrzés nélkül én sem mertem volna megtenni. De láttam a fiatalabbakon, hogy hogyan viselkednek és megsaccoltam, hogy hogyan reagálnának. Szerencsénkre a megérzésem nem csalt. Igaz az első pár percben néma csönd lett és miután elváltunk szegény Tobio majdnem összeesett, rendesen elkezdett remegni, biztos vagyok benne, hogy egy infarktust akkor kihordott a lábán. Pár perc néma csönd után viszont hangos kurjongatás töltötte meg a termet és taps fogadott minket. Bevallom én is megkönnyebbültem akkor. Nagyon jól fogadták, még Tsukishima is aki kapitányként ugyan megjegyezte, hogy ha lehet ezt ne nagyon csináljuk más iskolák előtt, meg úgy általában mások előtt a saját érdekünkben. Az viszont tetszett neki, hogy volt mivel húznia a párom agyát. Yachi-san egyenesen elájult a meghatódottságtól és alig bírt magával, nem bírta hangoztatni Yamaguchinak, mennyire aranyosak vagyunk. A szeplős meg azt nem bírta elégszer elmondani, hogy a lány mennyire aranyos míg végül ők is meg nem csókolták egymást. Mert akkor már jártak és így két röplabdás párja lett a Karasunonak. Mint később kiderült az elsősök még fogadásokat is kötöttek ránk, hogy járunk-e vagy sem. A legmeglepőbb az volt számomra, hogy többen voltak a nyertesek és csupán egy két ember volt aki azt mondta, hogy csak barátok vagyunk. Meg is rémültem, hogy ennyire látszik, hogy milyen kapcsolatban vagyunk. Ez után az incidens után ugyan Tobio örült magában, hogy elfogadják és sokat dobott az önbecsülésén, de amilyen fejmosást én kaptam érte. Tegyem hozzá jogosan.
A labda megérkezett Tobio kezébe aki habozás nélkül feladta. Ushijima és én is már a helyünkön voltunk s Bokuto-san is felugrott már nem sokkal mögöttünk hátha ő kapja meg a feladást. A kispadról kiugrott térdel a kapitányunk a híres neves Nagy Király üvöltött torkaszakadtából, de senki sem értette, hogy mit, mert szokás szerint senki sem figyelt rá, nemhogy ebben a pillanatban.  Ahogy a labda elérte a csúcspontját törvényszerűen lefelé kezdett esni és ez a zuhanás újabb emlékeket idézett fel bennem. A kezdeti sok veszekedést arról, hogy mennyire önző, mert még annyit se kérdezett meg, hogy hogy vagyok vagy azt is illemből. Nagyon bántott a dolog és fájt is, fél év után már azon gondolkodtam, hogy otthagyom őt és  keresek valakit aki törődik velem, mert bezzeg ő tudott morogni és panaszkodni, de nekem mindig jópofiznom kellett. Mikor közöltem vele megsértődött. Azután két hónapig csak a csapat miatt beszéltünk egymással, de egyszer csak csodák csodájára megint ő jött oda hozzám és bocsánatot kért. Ismerős nemde. Miután megbeszéltük a dolgokat, azután lett jobb és  mondhatni talán idilli a kapcsolatunk. Az elején ugyan döcögött, meg megtartotta a régi rossz szokását, de aztán átlendült rajta és végre tényleg olyan igazi romantikus pár lehettünk, mint amilyen a mangákban van. 
Magam előtt láttam a labdát, Tobio utolsó feladását nekem szánta, hogy nyerjem meg a meccset. Nem hibázhatom el. Amilyen erősen csak tudtam megütöttem, hogy egyetlen blokk se állíthassa meg. Csípett a kezem ahogy az arcomat ért ütés is annak idején mikor elmondtam, hogy meleg vagyok. Huszonhárom éves voltam akkor, Tobio egy évvel hamarabb mondta el. A szülei nehezen de elfogadták. De a mai napig szégyellik és ha el is megyünk párszor  a kötelező köröket lefutni, látszik, hogy engem nem látnak szívesen. De legalább egy család maradtak és pár kiabáláson és síráson kívül nem történt semmi. Nálunk ez máshogy volt. Mikor nagy nehezen elmondtam az apám felpofozott majd beleverte a fejemet a falba. Tiszta vér voltam, az anyám sikoltozott és felváltva az apámmal egymást hibáztatták, hogy miért váltam meleggé. Sajnos mindketten a másikban keresték a hibát, hisz fogalmuk sem volt róla, miért lesz valaki meleg. Bár a tudomány se tudja biztosan, viszont az átlagemberek még annál is kevesebbet tudnak róla.  Borzalmasak voltak azok a napok, míg végül az apám kitagadott és elhajtott otthonról. Szerencsére akkor már Tobionak volt egy albérlete amit aztán közösen fizettünk tovább, mert elkezdtünk dolgozni. Én a sport mellett pincérkedtem és imádtam felszolgálni abban a cukrászdában ahol dolgoztam. Kitanultam a mesterséget a felsőközép után. Valahogy vonzott a dolog, hogy emberekkel dolgozzak, az édességeket is szeretem az, hogy ott lyukadtam ki ahol csak a véletlen műve, viszont szerencse is mert megtaláltam az utamat és imádom csinálni a röpi mellett. Tobio meg edző lett. Mily meglepő. Viszont imádja ha valamilyen tejes süteményt csinálok. Így aztán végleg egymás mellé kerültünk.
Padlót ért a labda, a szerbek liberója csak egy hajszállal maradt le róla. Pár másodpercnyi néma csend, majd a mi szurkolótáborunk egy emberként üvöltött fel. A kommentátor szintén üvöltve mondta be, hogy a világbajnok nem más, mint a Japán válogatott. A csapat minden tagja hozzám rohant és olyan szorosan átöleltek, hogy eltűntem az orjások között. A szurkolók  nevemet skandálták és ez eszmélet érzés volt. Megvolt az ünneplés és menni kellett a másik csapathoz. Viszont előtte Tobio elkapott és szorosan magához ölelt.
- Tobio most mindenki lát minket!
- Nem érdekel! Győztünk! Itt állhatok veled és ezzel teljesült egy álmom. És ahogy mindent ezt is neked köszönhetem.
- Ugyan már - nevettem el magam - rengeteget dolgoztál azon, hogy itt lehessünk.
- Az lehet, de nélküled nem állhatnék itt. Te tettél azzá aki vagyok. Ezért nem lehetek elég hálás. Köszönöm. Szeretlek Shouyou, szeretlek mindennél jobban.
- Én is szeretlek tud...
És azzal elhallgattatott egy csókkal. A csarnok hirtelen elnémult, majd még hangosabb örömujjongás vette kezdetét. A csapattársak elmosolyodtak, mi pedig csak megéltük a pillanatot. Nehezen jutottunk el idáig, de megérte. Mert végre egymáséi lettünk.

                                                                                              Vége   

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Köszönöm szépen azoknak akik idáig elolvasták és kitartottak mellette. Elérkezett ennek is a vége, viszont remélem, hogy a következőket is fogjátok majd olvasni, hisz az a legnagyobb öröm, ha másokat szórakoztathat az ember.