Egykor még nem szerettük egymást (ff. Szepesi Tibi) [BEFEJEZETT]

5. rész - Nyugalom!

                                                 Zsófi szemszöge

Miután elmeséltem a fiúknak, hogy ki ez a Boglárka Imi megfogta a kezemet, s magával rántott. A többieknek pedig azt mondta, hogy dolgunk van. Egyáltalán nem értettem Imit ebben a pillanatban...

- Milyen dolgunk is volna? - vágtam neki értetlen fejet.

- Igazából semmi, csak kellett valami fedősztori.

- Miért?

- Húgi... láttam rajtad, hogy stresszes vagy... meg kellene nyugodnod, s ehhez pihenésre lenne szükséged.

- Nem vagyok stresszes! - nehogy már énmiattam aggódjanak... van nekik annál nagyobb elfoglaltságuk is, minthogy velem foglalkozzanak. Megvagyok így is.

- De az vagy! - szorította meg még jobban a csuklómat.

- Mindjárt tényleg azzá válok, mert te teszel azzá! - próbáltam a kezemet kiszabadítani a szorításából.

- Vagy Bogi által.

- Tessék? Én nem... - majd még jobban kezdte el szorítani szegény kezem - Imi... létszíves... ne szorongasd ennyire a csuklómat... fáj...- kezdett el majdnem a könnyem kiosonni a szememből.

- Mi a varázsszó? - teljes mértékben meglepődtem - Valld be, hogy ideges vagy! - nem tehettem mást... nagyon fájt már a kezem...

- Jól van.. igen... ideges vagyok... - mondtam addig hallhatóan, de épphogy Imi meghallotta. Elengedte a kezem, és akkor láttam meg, hogy mennyire piros lett... majd elkezdtem halkan sírdogálni...

- Hohó, nyugi - majd szorosan átölelt - Nagyon sajnálom, hogy így megszorítottam a csuklódat, de magadtól sohase vallottad volna, hogy valami bánt. Na, ki vele, mi a baj? - engedett el szép lassan, és a szemembe nézett. Most mit válaszoljak? Nem mondhatom el neki, hogy Bogi miatt, mert félek, hogy elveszi Tibit. Egyenest kinevetne.

- Igen, Bogi miatt vagyok felkavart... - hajtottam le a fejem.

- Félsz tőle? - kérdezte kedvesen.

- Kicsit... - törölgettem le azokat a rakoncátlan könnyeket az arcomról.

- Gyere, menjünk haza. És ne félj, nem fog bántani - majd a vállamat átkarolva sétáltunk haza.

                                                          ***

- Megjöttünk! - szólalt meg hazaérve Imi. Nem érkezett válasz, anyuék még biztos dolgoznak - Menj fel a szobádba, aludj egy kicsit.

- Nem vagyok fáradt - dőltem le a kanapéra.

- Dehogynem. Látszik rajtad, hogy kimerültél - majd válaszolni se volt időm. Bealudtam, a kanapén. Éreztem ahogy Imi két kézbe vesz, s bevisz a szobámba. Letett az ágyra, majd betakart. A többit nem tudom, mert teljesen mélyálomba szenderültem.

                                                           ***

Amikor felébredtem sehol nem volt senki. Kilépkedtem a nappaliba. Síri csend. Nem értettem semmit, majd mikor megláttam az ablakon, hogy sötét van, egyből felvilágosodtam. felcsaptam a villanyt, mert kialudtam magam, s most unatkoztam. Hirtelen megint eszembe jutott Bogi, s a fenyegetése...

"- Ne feledd Zsófikám! Mivel te elvetted azt ami nekem kedves volt, ami a kitűnő átlagom! Ezért egy nap még én fogom tőled elvenni azt, ami kedves neked! Még pedig a Tibikédet, hisz láttam, hogy odavagy érte!"