Találkozásom az Élettel

Vallomás: az első szerelem

Nem tudom, hogyan és miért jutott ez most eszembe (talán, mert írtam a kitartásról és a szerelemről), de eszembe jutott az általános iskolai legjobb barátom, akibe beleszerettem - az első szerelmem. Nagyon kikívánkozik, és itt nem követ senki olyan, aki ismerne engem személyesen, szóval arra jutottam, hogy ide leírom.

Emlékszem még most is - nyolc évvel később -, hogy tizenkét éves voltam, mikor rájöttem: ez bizony szerelem. Tizenegy éves koromban elmentem az iskola által szervezett londoni körútra - Ő is jött. A neve ne tévesszen meg: nem Londonban tartottunk körutat, csupán London volt a fő célállomás, és az oda-, majd visszafele megtett út volt a körút. Országokon, városokon keresztül buszoztunk mi, az általános iskola felső tagozata. Ötödik osztályból csak mi hárman voltunk: Ő, én és egy másik fiú osztálytársunk. Ekkor már talán legjobb barátomnak nevezhettem Őt, bár ezt akkor még nem vallottam volna be magamnak, másnak meg végképp nem.

(Az egész érzelmi katyvasz akkor kezdődött, mikor az évfolyam másik osztályába járt még, akiket utáltunk, s egy hatalmas csínytevésük során a büntetés az lett, hogy Neki, a főkolomposnak át kellett jönnie a mi osztályunkba, hogy elválasszák őt a többiektől. Túlságosan hamar befogadtuk, megkedveltük. Az én kivételemmel. Általános iskolában színötös voltam mindenből, csendesen meghúztam magam, de ha feltettek egy kérdést, mindenre tudtam a választ. Ez volt én. A stréber. És mintha csak egy igénytelen, romantikus, túl fiatalokról szóló regény szereplői lettünk volna:Ő volt az osztály bohóca, a fiú, akin mindenki nevetett, akivel mindenki jóban volt. Én nem nevettem. Egy viccét sem tartottam mulatságosnak, mindig csak a szememet forgattam, mikor megszólalt. Talán pont ez volt az oka annak, hogy folyton mellém ültették egy idő után. Én persze folyton rászóltam, hogy maradjon csendben, ne beszéljen hülyeségeket, írja fel a házi feladatot. Csak utólag láttam, hogy akarva-akaratlanul egyre közelebb kerültem hozzá, s a végére már határozottan barátok voltunk. Cukkoltuk egymást, segítettem neki, s mikor elkezdtem írni, Ő illusztrációt rajzolt hozzá.)

Az iskolával tett körúton a barátságunk csak megerősödött, s ekkor először fel is merült bennem, hogy szívemet nem a barátság dobogtatja, bár tizenegy évesen fogalmam sem volt, mi is az a szerelem. A visszafele úton megálltunk a franciaországi Disney Landben, és a tanár csak kisebb csoportokban engedett el minket. Vele voltam párba, s az egész napot együtt töltöttük: együtt nevettük végig a béna kísértetháza, együtt ültünk fel a szellemvasútra, és a horror gondolázásra is együtt mentünk. Ez utóbbinál volt egy perc, mikor megakadt a gondola egy világító csontvázcsoport mellett, és én a nevetés ellenére is félni kezdtem. Ott volt a keze az enyém mellett, a szívem úgy vert, hogy attól féltem, meghallja, hangosan vettem a levegőt, a vérem egész testemben lüktetett. Meg akartam fogni a kezét. Tizenegy voltam: nem akartam rávetni magam, nem akartam megcsókolni, egyszerűen csak meg akartam fogni a kezét, hogy érezzem, itt van mellettem, s ez a mi pillanatunk. De nem tettem. Nem fogtam meg a kezét, a gondola pedig nagyot zökkenve tovább indult, s elszállt a meg sem történt pillanatunk.

Egy évet töltöttem azzal, hogy biztosra menjek: nem csak a legjobb barátom mellett ülök. Szerettem Őt, ez már biztos volt, s visszatekintve látom, hogy már akkor is volt, hogy utalásokat tettem arra, hogy én többet érzek iránta, de akkor sem én, sem Ő nem vette észre. Akkoriban kívül azt mutattam, hogy kemény vagyok, utálom a romantikát és nincs szükségem senkire. Nem tudom, miért tettem így. Talán ennek eredménye volt az, hogy - mai napig emlékszem - történelem órán, a középső padsor utolsó padjában ülve kipuhatolózta, hogyan kellene megkérnie, hogy legyek a barátnője.
- És, ha valaki a barátnőjének akarna, hogyan kellene megkérdeznie?
- Nem tudom - feleltem vállvonogatva. - Egyszerűen csak meg kellene kérdeznie. Mindenféle nyáladzás nélkül.
Ő nem tudta, de én igen, hogy szerelmes vagyok belé, így égett az arcom, s egyenesen a táblára szegeztem a tekintetemet, ahol Ági néni éppen történelmes barkochbát játszatott velünk.
- Akkor, leszel a barátnőm?
Ebben a percben csöngettek ki, és én lefagyva néztem rá, s csak annyit tudtam kinyögni, hogy a szünet végén válaszolok. Természetesen azonnal rohantam legjobb és egyetlen barátnőmhöz, hogy elújságoljam neki, hogy mi történt. Annyira magamba temettem az Iránta érzetteket, hogy még legjobb barátnőm sem tudta, hogy szerelmes vagyok belé. Sejtette, hogy van velem valami, de nem tudta.

Három évig voltunk együtt ezután, de mivel fiatalok voltunk még, nem álltam készen érzelmileg egy kapcsolatra. Kérésemre nem mondtuk el senkinek, a pad alatt, titokban fogtuk egymás kezét, az iskola utcájában sétáltunk, ha lehetett, egy társaságban voltunk. De mint mondtam: nem álltam készen érzelmileg olyan fiatalon egy rendes kapcsolatra, és három év alatt háromszor szakítottam vele. Mikor nem voltunk együtt, legjobb barátokként beszélgettünk, mintha mi sem történt volna. De belül szenvedtem, mert minden éjjel hiányzott, ahogy a titkos SMS-ek is, a hívások, a "szeretlek" üzenetek. Mikor viszont vele voltam, kényelmetlenül éreztem magam, feszengtem, és túl soknak éreztem őt. Nem tudtam akkor még, miért van ez, és őrlődtem, utáltam magam, s értetlenül álltam még a tükör előtt is, mintha tükörképem választ adhatna nekem, mi történik a szívemben, lelkemben. Nem kaptam választ.

Még az első "csókunkra" is emlékszem. Az általános iskolás osztálytermünk padlóján ültünk ketten, a sötétben, egymás kezét fogtuk. Egymás szemébe néztünk, csak bámultam azt a csodálatos, barna szemeit, mire közelebb hajolt, s a szája az enyémhez ért. Egy másodperc töredékéig tartott, mindkettőnknek az első volt, így nem tudtuk, mit kéne tennünk. Tizenhárom voltam, feszélyezve éreztem magam, kényelmetlen volt, hogy más nyála van a számon, hogy valaki ennyire közel van hozzám, de közben meg élveztem a társaságát, hogy Ő ül ott mellettem a sötétben.

Mikor harmadik szakításunk után ismét szenvedtem a hiányától, s már készen álltam rá, hogy megmondjam neki, hogy ezúttal készen állok, itt vagyok és szeretem... Bejelentette, hogy barátnője van.

Három évig nem beszéltünk. Tizennyolc évesen, születésnapja alkalmából írtam rá. Akkor éppen volt egy komoly kapcsolatom, vidéken voltam, dolgoztam. Ő itthon volt... És válaszolt. Mikor írtam neki, eszembe sem jutott, hogy régen együtt voltunk, meg sem fordult a fejemben, hogyan szorongattuk egymás kezét a pad alatt, titokban. A legjobb barátomra gondoltam, akivel régen mindent megbeszéltem, s már-már testvérként szerettem. Akkor újra beszélni kezdtünk, s minden olyan volt, mint régen - visszakaptam a legjobb barátomat.

Fél évvel később, mikor a vőlegényem faképnél hagyott, Neki akartam panaszkodni, azt akartam, hogy Ő vigasztaljon meg, de újra bejelentette, hogy barátnője van. Nem érdekelt volna a dolog, hiszen én csak a barátja akartam lenni, de azt is hozzátette, hogy szerinte eltávolodtunk egymástól, így már nem szeretne beszélgetni velem. Tudtam, hogy problémája van, gyűlöli a tömeget, irritálja a társaság, alig mozdul ki, de miközben a barátnőjére minden nap szánt időt, nekem egy üzenet is alig jutott.

Ennek már másfél éve. Azóta nem beszéltünk, nem láttam, nem keresett, nem írt, nem tudok róla semmit. És hiányzik. Jelenleg van párom, mégis úgy érzem, hogy Ő, kiről ez a bejegyzés szól, mindig hiányozni fog. Bűntudatom van, amiért elképzelem, ahogyan Őt ölelem meg, de tudom, hogy valójában nem Ő hiányzik, hanem az, akire emlékszem. A régi énje hiányzik.

Hiányzik, aki volt.
Hiányzik, akik mi voltunk régen.