Találkozásom az Élettel

küzdj meg az életedért

Nem vagyok jól. Azt hittem, jól vagyok, de nem így van. Áltattam magam, hazudtam önmagamnak, és az írásba menekültem. Hogy miért nem szóltam semmi a barátaimnak – annak a háromnak? Próbáltam. De bármit mondtam, úgy éreztem, még az sem ért meg igazán, akit szeretek. Bármit feleltek a problémáimra, nem volt elég. Nem volt jobb. ÉN nem voltam jobban. Tudtam, hogy mellettem állnak, ez mégsem volt elég nekem. Nem volt elég ahhoz, hogy jobban legyek. Mindig elfutottam, hátat fordítottam a saját érzéseimnek, és azt mondtam: Majd jobb lesz.

És most itt vagyok. Megnéztem a 13 Reasons Why című sorozat első évadát. Hogy öngyilkos gondolataim ébredtek-e? Nem, dehogy. Én már túl vagyok azon, legutóbb 16 évesen gondoltam rá. Azóta makacsabb, önfejűbb lettem, és a negatív gondolataim helyét átvette az, hogy „nem, akkor sem adom magam könnyen". Tudod... Utáltam a sorozatot. Szerintem borzasztó volt a kivitelezés, és ameddig – figyelj: S P O I L E R – nem volt szó róla, hogy Bryce megerőszakolta Hannah-t, ami az utolsó löket volt az öngyilkosság felé, addig nem értettem meg az öngyilkosságot. Igen, rossz dolgok történtek vele, de egy lista... egy kép... nem ok erre. Borzalmas. De nem elég indok. Legalábbis számomra. Aztán megtörtént. Bryce megerőszakolta Hannah-t, és ő úgy döntött, hogy – bár még egyszer utoljára segítséget kér, de – véget vet az életének. Megtette. Tudod, mikor volt az a pillanat, mikor átfordult bennem ez az egész, és hangosan, egyik pillanatról a másikra ki tudtam jelenteni, hogy imádom a sorozatot? Mikor Hannah szülei – Olivia és Andy – megtalálták a lányukat a fürdőkádban. Holtan. Akkor jöttem rá, hogy ez a sorozat briliáns. Nem a téma miatt. Nem Hannah miatt. Még csak nem is arról szól, amit a legtöbben gondolnak. Ez a sorozat nem arról szól, Hannah hogyan és miért ölte meg magát; nem arról, hogy Clay hogyan dolgozza fel a szerelme halálát. Ez a sorozat arról szól, hogy mások, a többiek hogyan élnek tovább. Hogyan maradnak elég erősek és józanok ahhoz, hogy túléljenek bármilyen tragédiát. Ez a sorozat az életről szól.

És hogy miért mondom el ezt most? Azért, mert mikor ott volt a pillanat, hogy Olivia és Andy holtan találták azt, akit a világon a legjobban szerettek, akkor ott rájöttem, hogy meg kell harcolni mindennel. Igen, nem érzem jól magam. Problémáim vannak. Olyan dolgok, amiket soha nem mondtam el senkinek, még azoknak sem, akikkel együtt nőttem fel, akikre mindig számíthattam. Senkinek, soha. Nem mondtam el, milyen hosszú ideig viaskodtam magammal, és hogy miért választottam végül az életet az öngyilkosság helyett. Nem mondtam el, hogyan tett tönkre valaki – úgy, hogy a mai napig nem tud róla, mit tett velem (bár, már nem is kell, hiszen senkinek nem lesz jobban tőle. Én sem.). Nem tudja senki, mi mindennel küzdöttem meg némán, önmagamat okolva, és mennyire gyűlöltem magam 19-20 éves koromig. Hidd el, durvább, mint aminek hangzik. Nem fogok szépíteni rajta. Volt már olyan érzésed, hogy ez a nap hosszú, és alig várod, hogy lefeküdj aludni? Alig várod, hogy véget érjen a nap? 24 óra. 1440 perc. 86400 másodperc. Nagy számok, nem igaz? És ez csak egy nap. Egy év 365 nap, és mielőtt abbahagynád az olvasást és megkérdeznéd, hogy mégis minek tartok matematika órát mértékegység átváltással, biztosítalak róla, hogy ez volt az utolsó adat. De hatásos adatok voltak, nemigaz? Hiszen látod a számokat, érzékeled, hogy milyen sok idő egy nap. Én közel 20 évig gyűlöltem saját magamat. Minden porcikámat. A tulajdonságaimat. Az érdeklődési körömet. A gondolataimat. És igen, a külsőmet is. Ezzel éltem együtt, és egészen biztos vagyok benne, hogy most egyesek a szemüket forgatják, ezért biztosítalak: Tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. De miért lenne nekem jobb attól, mert másnak is olyan szar, vagy szarabb, mint nekem? Miért legyek jobban attól, hogy sorstársakra találtam?

De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy mindenkinek megvan a maga harca, a maga démona, „keresztje, amit hordoznia kell". A kérdés az, hogyan döntesz. Az határoz meg abban, hogy milyen ember vagy, hogy hogyan reagálsz bizonyos dolgokra. Külső hatásokra, és önmagadra egyaránt. Én felálltam. Azt mondtam, harcolok, megcsinálom, végigcsinálom ezt az életet, amit kaptam, mert a szeretteim megérdemlik. Mert tudom, hogy szeretnek. Rosszul vagyok, de attól még ez nem jelenti azt, hogy elveszítettem volna a realista énemet, aki objektíven látja a dolgokat. Tudom, hogy szeretnek, és tudom, hogy vannak emberek, akiknek én vagyok az első, akik bármit megtennének értem a világon. A sorozat a magányról szólt, de az én történetem középpontjában nem más áll, mint én magam. Én magammal küzdök, a saját érzéseimmel, világszemléletemmel és beilleszkedésemmel a társadalomba. Önmagamat keresem.

Elmúltam 16, már nem gondolok arra, hogy a világ jobb lenne nélkülem. Elmúltam 20 is, már tudom, hogy azzal kell gazdálkodnom és dolgoznom, amim van. Én vagyok önmagam számára, és ezzel a testtel, gondolatokkal, szívvel, érzésekkel kell a legeslegjobb életet kialakítanom, amire képes vagyok. Mert lehet, hogy mások bántottak és fognak is, lehet, hogy újabb és újabb pofonokat kapok majd az élettől, vagy épp azoktól, akiket szeretek, de ÉN mindig ott leszek magamnak. ÉN mindig tudni fogom, kinek kell lennem, hogy aztán az életem végén azt mondjam: elégedett vagyok azzal, amit ÉN csináltam, mert jobb nem is lehettem volna.

Az én életemnek magamról kell, hogy szóljon, és én mindig itt leszek magamnak és másoknak is, akiknek szüksége van rá, hogy valaki mellette legyen. Mert meg tudom csinálni. Képes vagyok rá.

És te is.