Találkozásom az Élettel

Fogadd el, hogy egyszerűen csak szar

Nos, igen, 23:30 van, szóval valószínűleg nem kellene most ezt a bejegyzést megírnom (főleg nem telefonról), de mivel érzelmi hullámvasúton ülök és a kocsi lefelé suhan így éjfél tájban, olyan részeges hangulatba kerültem, mintha alkoholt ittam volna (pedig most nem is ittam), így mégis csak muszáj kiírnom magamból.

Előző bejegyzésem a szakításról és az utána lévő érzelmekről szólt. Faszság. Akkora faszság, hogy olyat még nem baszott Európa.
Már elnézést.

Papol mindenki róla, hogy igen, a szakítás szar, de idővel jobb lesz, az idő minden sebet begyógyít. Faszt!
Az idő rohadtul nem gyógyít, az idő csak kínos lassúsággal telik, mint mikor állsz a vasútállomáson, begördül egy vonat és annyira csikorog-nyikorog, hogy be kell fognod a füled. Na, szakítás után az idő ez a borzalmas hang, a befogott fül pedig a szíved.
Istenem, mennyi film szól arról, hogy szakítás után a lány jól kisírta magát, majd rátalált élete hivatására, eseményére és hirtelen minden olyan csodálatos lett, mintha a fiú nem is létezett volna. Mind hazudnak!
Események jönnek és mennek, de közben úgy fáj a lelked, mintha a magad mögött hagyott férfi szorongatná erős marokkal, s mikor jó kedved van, még egyett csavarna is rajta. Mert ez ilyen, és kész! Egy szakítás után sírni fogsz, fájni fog, kegyetlenül rossz lesz, s csak olyanok fognak a fejedben járni, mint például, hogy egy nagy szar vagy, elrontottál valamit már megint, a másik pedig biztosan olyan könnyen tovább fog lépni.
Az élet nem egy kibaszott film, hogy ismerd a másik fél szemszögét is, így csak még tovább gyötröd magad vele, mert elképzeled persze a legrosszabbat.

Hát, tudod mit, Élet? Bekaphatod! Bekaphatod, mert nem kérek a fájdalomból, nem kérek az emlékezésből és nem kérek a túlgondolásból! Nekem nem kellenek ezek!
És akkor jönnek mindjárt az okosok, akik megmondják, hogy "De hát, az Élet csak olyan nehézségeket állít éled, amivel meg tudsz birkózni". Igen, bazdmeg, lehet, de miközben megbirkózom ezzel, miközben telik az a fránya idő, miközben annyira fáj, elveszítem egy részemet, s úgy viselkedem, hogy később szégyenkeznem kell miatta!

És, hogy mi történik akkor, ha már túlságosan fáj? Akkor, barátom, következik az a rész, hogy elkezdesz magadnak is hazudni!
Már jobban vagyok!
Lassan megtanulok nélküle élni.
Majd lesz nála ezerszer jobb.
Nem ő volt az Igazi.
Már nem szeretem.
Közös döntés volt.
Ismerős?! Nos, miközben tagadsz és hazudsz saját magadnak is, elveszíted egy részedet.

És hogy mindez minek köszönhető? Annak, hogy élted az Életedet, és MERTÉL SZERETNI!
Hát, a tényleges boldogságnak és annak felkutatásának valóban ennyire fájdalmasnak és kínzónak kell lennie? Tényleg megéri az a sok gyötrődés?

Nos, köszönöm szépen, de én nem kérek az Élettel való találkozásból.